Hiába van ott a bal oldali teremben a Kisördög bronz változata is, a jó tíz évvel korábbi fa eredetit nem tudja utolérni. Ami ott felületi csíkozás, az a hetvennégyes Kisördögön faragott vagy fúrt, goromba mustra, ami a bronzon csak szegecselésnek hat, az szemben súlyos csapolás, amelyet ódon faszögek rögzítenek. És így van ez a többi bronzba öntött variációval is. A Szónokló faágból hiányzik az a finoman makacs, színes sávozás, amely Samu Géza igazi faágait gyakran oly líraivá könnyíti, a Kisördög madárálarccal II-ből meg a természetes tövisek, a törzsből kinőtt valódi tüskék spontán agresszivitása.
Samu szobrászatának egyik magyarázata az anyagokban megtalálható. Az ötvenes évekbeli, falusi gyerekkorában, még megtanulta nagyapjától a kényszer és tehetség szülte ezermesterség fogásait, a technikákat, amelyek a hagyományos népi-paraszti tárgykultúrát már régen társították az ipari civilizáció produktumaival. A szobrász tehát a teknővájók jártasságával készít szárnyakat a Kerekes angyalnak, faesztergályosként tojást a Tollas markába, csapol, pácol és ékel – de nem csak fával dolgozik. Vesszőből kosarat fon egy monumentális Tölcsér megalkotásához, lószőrrel ékíti a Madárlábú hajas totemet, vasból kovácsol apró Temetési menetet, amelyben a ravatal körül állók egytől egyig olyan gömbfejű egyedek, amilyeneket a szekérvasalásokon lehet vagy lehetett látni.
Hasznosít ódon darabokat, de maga is archaizál. Híres, emblematikus műve a kilencszázhetvenes Szarvasteknő: kilyukadt, porladó sózóteknő kapott totemgyanús, hatalmas szarvakat, s bár a Nagynéném vajat köpül teste is lehetett öreg, üreges fatörzs, archaizmusát már a faszűrőktől örökölt fúrt lyukak és a ki tudja, honnan előkerült hegedűkulcsfélék teremtik meg. A faanyag kellően sötétre pácolt-öregített, a megmunkálás hibátlan és hagyományhű, az eredmény mégsem népművészet.
