Az első válasz az önvádas bűntudaté volt: azért nincs sör, mert felelőtlenül megittuk, a mindenben összeesküvést sejtőké pedig így szólt: a komcsik parancsszóval takarékra tették a sörgyárakat.
A valóság viszont az volt, hogy a szocialista tervgazdálkodás éveiben kevesebb figyelem jutott arra, hogy az élet és a kereslet miként alakul; a lényeg a terv volt. S miközben a közértekből az üveges sör nyaranta gyakorlatilag eltűnt, addig hordós testvére vígan pöffeszkedett a kocsmapultok alatt.
Nem tudni miért, de a hazai söripar csak jókora késéssel volt képes reagálni arra, hogy megváltoztak a fogyasztói szokások. Az addig fröccsöző – no, jó, mellette persze cseresznyepálinkázó, rumozó, konyakozó – nemzet viszonylag rövid idő alatt áttért a sörre, annak is az üveges változatára.
Ha tehette, azt választotta.
Így nem kellett bűzös, füstös kocsmákban ücsörögnie; helyette otthon, meghitt családi körben homályosodhatott el előtte a világ, s közben pedig gyermeket nevelt, tévét nézett, az asszonnyal diskurált.
A megoldás a sörgyárépítés lett volna, tegyük hozzá: ez lett volna a drágább is.
A cekkerben hazacipelt sörnek pedig megvolt az az előnye, hogy a kiürült üvegekre úgy tekinthetett, mint valami titkos takarékbetétre, ezért rendszerint csak a hó végén vitte vissza a boltba a betétdíjas palackokat. Vagy akkor, ha már végképp nem lehetett tőlük elérni a spájzpolcon a befőtteket, a zsíros bödönt, ezt-azt.
Addig viszont, amíg Kovácséknál az üres palackoktól gyakorlatilag már nem lehetett közlekedni a kamra környékén, Kanizsán és Kőbányán nem volt mibe sört tölteni.
De nemcsak Kovácsék hörcsögölésével volt baj, hanem sok egyéb mással is. Ha netán néhány Kovács apuka már hó közben levitte volna az üres üvegeket, a visszaváltó ajtaján ezzel a cédulával találta volna szembe magát: Rekeszhiány miatt az átvétel szünetel.
Így vált a sör a magyar tervgazdaság állatorvosi lovává abban az országban, ahol látszólag minden olcsó volt, de ezeket az olcsó dolgokat valahogy sehol sem lehetett kapni. Télen a szánkó tűnt el a boltokból, nyáron a sör, s ez csendben beépült a mindennapokba: a sörhiány a nyarak természetes része lett.
Ahogy az illetékesek magyarázkodása is: sör van, de nincs üveg. Vagy: sör is van, üveg is, de nincs rekesz. Folytatva: kupak, címke, sörös ló stb., kívánságra bármelyik bármivel helyettesíthető. S amikor valamilyen szerencsés véletlen folytán minden tárgyi szereplő együtt volt, addigra a sör fogyott el ismét, és kezdődhetett minden elölről.
A megoldás a sörgyárépítés lett volna, tegyük hozzá: ez lett volna a drágább is. Kis téesz-melléküzemágakban létesültek palackozók, és épültek, bővültek a vidéki nagyok, de a beruházások így sem voltak képesek lépést tartani a növekvő fogyasztással.
Maradt tehát az import: segítettek a KGST nevében és nevének szellemében a keletnémet, a lengyel és a cseh elvtársak, a magyarokéval nem éppen csereszabatos palackjaikkal. Közben a hazai ipar is rákapott a kísérletezésre, a legkülönfélébb ízesítésű, igaz, a véletlen szerepét sem kizáró különlegességeivel.
Volt szerencsém saját szememmel látni az egyik legrémesebbet: egy gyík pihent az üveg alján. De az ilyesmit rendszerint már csak akkor vette észre az ember, amikor a sör felét megitta. Merthogy gyorsan kellett inni. Ezeknek a termékeknek egy hét alatt járt le a szavatosságuk
