Ezt mondja egy helyütt Sebastiao Salgado világhírű brazil származású fotográfus A föld sója című, róla szóló filmben, amelyet Wim Wenders és Salgado fia, Juliano Ribeiro Salgado készített. Nem csoda, hogy ezt mondja, mert az elmúlt évtizedekben volt alkalma közelről megfigyelni az ember valódi, szégyenletes természetét.

Tanulmányok az esőerdőben Lélia Wanick Salgado

Sebastiao Salgado 1944-ben született egy dús, felerészben esőerdőkkel borított brazíliai farmon. Tizenöt évesen ismerte meg a városi életet, tanult, szerzett egy közgazdászdiplomát és megházasodott. Brazíliában a diktatúra egyre keményebb lett, így a család Párizsban telepedett le. Salgado közgazdászként kezdett dolgozni, de igazán a fotózás érdekelte. Az elmúlt negyven évben kontinenseket járt be, látta az emberi lét számunkra már felfoghatatlan tisztaságát, és bekukkantott a pokol legmélyebb bugyraiba is. Hatalmas, időigényes, testet, lelket sanyargató munkákba kezdett. Fotózta Dél-Amerika ismeretlen arcát, az éhínség sújtotta Afrikát, fényképezte a fejlődő országokban azokat a kétkezi munkásokat, akik ősi módszerekkel termelnek meg olyasmiket, amiket ők maguk sose tudnak megvásárolni.

1994-től 2000-ig dolgozott legmegrázóbb sorozatán, amely azokról az emberekről szólt, akik Afrikában egy jobb élet reményében tömegesen menekültek a háborúk, az éhínség, a járványok és a népirtások elől. Látta az emberi kegyetlenkedést, az éhezéstől, a betegségektől naponta elhulló embertömegeket. Látta, milyen az, amikor nem pap, hanem buldózer temet. Látta a csonttá soványodott, legyengült menekültek tömegeit, és azt is, hogy miként őrülnek bele mindebbe. Elveszítette az emberi fajba vetett hitét, és egyre biztosabb volt abban, hogy a világnak lassan befellegzett. Miközben a szörnyűségeket fényképezte, és nem mellesleg humanitárius munkát végzett, az ő lelke is megbetegedett. Megértette: a fényképezést átmenetileg abba kell hagynia, különben neki is vége. Visszatért hát szülőföldjére, a farmra, ahol az erdőirtások következtében kietlen pusztasággá változott környéket – felesége akkor még őrültnek tűnő ötletére – ismét teleültette fákkal, növényekkel, és láss csodát, ismét életre kelt a természet, az esőerdő. Salgado immár elkötelezett környezet- és természetvédőként kezdett ismét fotózni, ezt követően állatokat fényképezett, ősi környezetben élő embereket, és a természet még érintetlen területeit.

Wim Wenders és Juliano Ribeiro Salgado (sajnos gyerekeknek csak körültekintéssel mutatható) filmje ezt az utat kíséri végig, részben Salgado emlékei, részben pedig lebilincselő, sokkoló, mélyen felkavaró felvételei segítségével. Döbbenetes mozi, aki megnézi, megért valamit az életről, a halálról, az emberről, és arról a felfoghatatlan ostobaságról, amellyel használjuk a földet, de megtud valamit arról is, hogy azért van remény. A nagy hatású önvallomást Oscar-díjra jelölték a legjobb dokumentumfilm kategóriában, Cannes-ban pedig elnyerte az ökumenikus zsűri különdíját.