Bagossy Levente egyszerre naturalisztikus és szimbolikus díszlete távlatos értelmezést sejtet. A kopott lakásbelső mögött még négy vagy öt falat látunk, perspektivikusan kisebbedő ajtókkal. Özvegy Huberné és Róza párbeszédében érezni a titkolt indulatokat, az udvariaskodások és szurkálódások mögött rejlő fájdalmakat. Félmondatokkal bajvívás folyik, ahol azonban védekezés és támadás nincs szinkronban. Hiszen félelmek vetélkednek. A férfi pedig, aki miatt anya és élettárs bújócskázik, mindentudón nevetgél rajtuk. Mintha fölöslegesnek, értelmetlennek vagy éppen lehetetlennek gondolná, hogy beszéljen a köré szövődő, ismerős érzelmi hálókról.

Aztán, ahogy előrehalad a történet, mind inkább megértjük Jób Dánielt, aki arra intette a költőt, hogy számoljon a realitásokkal, miért csak lelkesült Füst Milán darabjaiért, de sohasem játszatta azokat. Talán nemcsak a közönségtől, de saját társulatától is félt. És csak azóta mernek sokan próbálkozni Füst Milán remekével, amióta Pártos Géza a Madáchban 1963-ban sikerre vitte. Talán nem mindenkinek kellene.

Terhes Sándor a családapa szerepében Szigetváry Zsolt / MTI

Funk Iván rendezése az első jelenet után fokozatosan kiüresedik. A visszafogott, a drámázást kerülő játék mögül elillannak a titkok, ezek híján lanyhulnak a feszültségek. Mire megérkezik Vlasits Barbara Víg Vilma szép, egyszerű lelkével, tragédiájának már legföljebb tudható, de át nem élhető okai vannak. A megfakult figurák lelki titkai már rég érdektelenné lettek.

Az Örkény új darabjában viszont nincsenek titkok, hiszen tanmesét mutattak be. A hét szamuráj című film meséjébe iktatták bele a néhány éve történt cigánygyilkosságok dokumentumait. A japán történet egy idilli völgyben játszódik, amelyet idegenek megtámadnak, ezért a völgylakók szamurájokat fogadnak, hogy megvédjék őket. A harc vége hullahegy. A cím szerint az igazságosságról kellene szólnia Mikó Csaba és Gáspár Ildikó változatának, de valójában csak az erőszakról szól. És az erőszakról szól a romák elleni támadások megidézése is.

Az előadás igazi értéke a stíljáték. Polgár Csaba rendezésében remekül működik a japán és a magyar világ, a stilizálás és a realizmus között félúton egyensúlyozó színészet. Nem japánkodnak, kerülik a biztos sikert hozó komikumot. A szereplők magatartásukban, életszemléletükben japánok. Kiemelkedik Znamenák István bölcs, tekintélyes szamurája, Pogány Judit harcias vénasszonya, Terhes Sándor mint rettegve kiegyezni vágyó családapa, Ficza István mint simulékony kisebbik fiú és Takács Nóra Diana több szerepben is.

A magyarországi cigánygyilkosságok megidézése Tábori Zoltán riportkönyve nyomán logikusan, de dramaturgiailag erőszakoltan, betétként kapcsolódik ide, tartalomban és művészi megformálásban sem mond sok újat. És a japán tanmesétől sem lettünk sokkal okosabbak e tárgyban. A két történet együtt sem vet egymásra igazán új fényt.

A végkifejlet előtt választás elé állítják a nézőket. Amikor a védelemre szorulók meghasonlanak, hogy vajon tényleg kell-e nekik a védelem, szavazhatunk, hogy a szamurájok maradjanak-e vagy menjenek. Természetesen nagy többséggel a maradásuk mellett döntöttünk. Ebből lett a harc és a tömegmészárlás. Tulajdonképpen kíváncsi lennék, mi történt volna, ha a harcosok elmennek.

Akkor más vége és más tanítása lenne a mesének?

Füst Milán:
Boldogtalanok. Pécsi Nemzeti Színház
Mikó Csaba–Gáspár Ildikó:
Mese az igazságtételről avagy A hét szamuráj. Örkény Színház