Lisbeth Salander visszatért – és mindjárt kettő van belőle. A Millennium-trilógia annak ellenére bővült tetralógiává, hogy a kultikussá vált regények szerzője, a svéd oknyomozó újságíró, Stieg Larsson 2004-ben elhunyt.

A folytatás körül régóta forr a levegő: az író özvegye nem tudott megegyezni az apával és Larsson testvérével az örökséget illetően, és szerinte a negyedik rész olcsó másolat, és csak a pénzhajhászás miatt született meg. A Q-ügyosztály eseteivel népszerűvé vált dán krimiszerző, Jussi Adler-Olsen egyenesen bojkottra szólít.

A rajongókat viszont egyvalami, pontosabban valaki érdekli: Lisbeth Salander. Akiből még többet akarnak kapni.

„Rettegek, hogy nem érhetek fel Stieghez” – mondta a negyedik rész szerzője, David Lagercrantz, s eleinte mintha nem is nagyon merne Salander karakteréhez nyúlni: a könyv első felében minimális dózisban kapjuk a deviáns szuperhősnőt, sok a visszautalás és a magyarázat (ez, mondjuk Larssonnál is így volt), de aztán szokás szerint elszabadul a pokol. A lángnyelvekből pedig nem más emelkedik ki, mint Lisbeth eddig csak nagy ritkán emlegetett és emiatt gyanúsan hiányzó ikertestvére, Camilla – hogy aztán hirtelen megmutatkozzanak előttünk a Millennium-galaxis eddig legfeljebb sejteni vélt területei.

A cselekmény egy mesterségesintelligencia-kutató ellopott találmánya és a tudós savant-szindrómás kisfia körül bonyolódik, és a már jól ismert szereplők (Bublanski felügyelő, Modig nyomozó, a Millennium szerkesztősége, no meg a Hacker Köztársaság) mellett egy sor új szereplő is feltűnik. Kicsit talán túl sok is, ami nem könnyíti meg a visszarázódást.

Lagercrantz lelkiismeretes munkát végzett: az Ami nem öl meg éppen olyan élvezhető mű, mint az eredeti trilógia bármelyik korábbi kötete. Formailag és nyelvezetét tekintve szinte alig különbözik a trilógiától – sőt, mintha a hibáit is azokéiról másolták volna. Néhol túlírt, itt-ott egyszerű földi halandó számára értelmezhetetlen (Lagercrantz kicsit túltolta a prímszámokat és az elliptikus görbéket), ennek ellenére izgalmas olvasmány. Talán árnyalatnyival kiszámíthatóbb, mint elődei, az viszont mindenképpen Lagercrantz javára írható, hogy a férfi főhős, Mikael Blomkvist végre nem cipel mindenkit az ágyába a szomszéd milliomosnőtől a vécésnéniig. Talán a szerző előkészíti a terepet a végre valóban kibontakozó Salander–Blomkvist-románcnak?

Nagyon úgy tűnik ugyanis – bár az eladási adatokról egyelőre fogalmunk se lehet –, hogy Lagercrantz ebben a kötetben korántsem lőtte el minden munícióját: az elvarratlan szálak és a sejtelmes befejezés arra engednek következtetni, hogy valahol egy merevlemezen már ott lapul az ötödik rész vázlata.

Az Ami nem öl meg becsülettel betölti a szerepét: a Salander-hívek megkapják a vágyott adagjukat, és tovább táplálja a deviáns szuperhősnő személyi kultuszát. A többit eldönti az idő. Meg a pénz.

DAVID LAGERCRANTZ: Ami nem öl meg. Animus Kiadó, 496 o., 3900 Ft