Jó ostoba helyzet, utálni se lehet meg szeretni sem, az utálathoz túl fiatal az egész, benne is van ez a vizsgafilmjelleg, megmutatni, mit tanultunk és mit tudunk. Keverednek a műfajok, a tévés természetfilm, amelyben keresik az ősfát, ahonnét a méhek és az előemberek kapcsolata elindult egymillió és tizenhét évvel ezelőtt. Sivatagi, szép emberek emlékeznek rá, hogy van itt valahol egy fa, de hiába kérdeznek bárkit, senki nem tudja, pontosan hol. Aztán mehetünk a mézgyárba, mehetünk a természetbe, aggódhatunk a méhek pusztulásán, háborút hirdethetünk a mobiltelefonok, permetezés, kőolajszármazékok és minden egyéb ellen, amely zavarhatja a méztermelést. Dobóczy Balázs úgy váltogatja a kameraállásokat, színeket, effekteket, mint más az alsógatyáját, ülj le, fiam, ötös.
Most ez vicc? Nyilván vicc, de azért nem annyira, hogy ne kergesse bele a történetet akciófilmes gerillázásba, szavak nélküli lövöldözésbe, emberrablásba, kivégzésekbe, radikálisok vagyunk vagy nem vagyunk radikálisok? Ülj le te is, Nemes Gyula, te is ötöst kapsz, mert érted a dolgod, tudsz filmet rendezni, nincs szükséged a párbeszédekre hozzá, és még van benned annyi merészség, hogy hirtelen kifehérítsed a vásznat, és hazaküldjed a nézőket, sajnáljuk, a filmet betiltották.
Nem mintha bárki is mozdulna a hírre.
Irigy vagy akár normális felnőttek azt is mondhatják, hogy jól van, rendben van, de ha ezt a filmet úgy forgatták volna le, mint egy normális mozit, rögtön kiderülne, mennyire ingatag az alapozás, mennyire csak egy újsághíren nyugszik az egész történet, pusztulnak a méhek, és ebből még nagy baj lesz belátható időn belül. Minden más csak amolyan agymenés hozzá, néha álmosít, néha lelkesít, de meglehetősen felszínközeli. Amire az alkotók azt mondják, nem búvárnak készültünk, hanem filmesnek.
Erre pedig azt felelik az irigy felnőttek: nem baj, majd megtanuljátok, hogyan kell a közönségnek filmet forgatni. Majd megtörtök ti is, csak várjátok ki a végét.
