Gond nélkül össze lehetne állítani az élete történetét a dalaiból. Lenne benne Árva fiú meg Egy fiú a házból, múlnának a gyermekévek. Rohanna az idő. Aztán Millió rózsaszál, Két összeillő ember, és a végén eljutnánk ide, ahol most vagyunk. Elmegyek. Fáy Miklós búcsúzik a kedden elhunyt dalszövegírótól.
Nyugodtan össze lehetne állítani a dalaiból mások életét. Hogy csak egy példát mondjak, Nem vagyok én apáca, ezt írta Zalatnaynak, amihez később csak annyit tett hozzá: stimmel. De S. Nagy Istvánból össze lehetne állítani Magyarország történetét a 20. század második felében. Gedeon bácsistul, felcsavart szőnyegestül, az út mentén nekünk nyíló kis virágokig. Mondjuk a hatvanas évek közepétől az ezredfordulóig.
Ehhez pedig nem rímkészség vagy ritmusérzék kell, nem is szerencse és nem is tehetség. Mindez együtt, és hozzá az az életszeretet, életismeret és nem tudok most jobb szót rá: népiség, ugyanaz, amivel Petőfi Sándor írta a dalait, a később nótává váló verseit. S. Nagy István tudta, kiknek ír, és tudta, hogy akik a dalokat hallgatják, ugyanazokból az élményekből táplálkoznak, amiből ő. Szerelemből, félelemből, kis szabadságokból, nagy szabad szombatokból.
