Ahogy magyarázta: „Az ország 63 megyéje 12 katasteri kerületen belől 248 katasteri járásra volt felosztva, melyek (az élelmezés szempontjából ismét 733 aljárásra oszoltak) mindegyikében egy tanultabb egyén mint becslőbiztos a nép összes gazdasági és anyagi viszonyait kénytelen volt a legbehatóbban megismerni.”
Néha több a kevesebb
Az „átlagállampolgár” évenként 574,90 kilogramm élelmiszert fogyasztott el. De nagy különbségekkel: a „legtöbbet evő” öt megye átlaga 664,6, a „legkisebb étkű” öté csupán 558,2 kilogramm. Keleti a mennyiséget természetesen nem tekintette a jólét egyedüli mércéjének. Nagyon fontosnak tartotta az elfogyasztott élelmiszerek „fehérnyetartalmát”. És e mutató szerint a nagy étkű megyék évenkénti és lakosonkénti fehérjefogyasztása csupán 31,9 kilogramm, a kis étkűeké ellenben 37,5 kilogramm volt.
A mennyiségben sokat fogyasztó megyék Szabolcs kivételével mind északon (Árva, Trencsén, Liptó, Bars), a fehérjemutatóban sokkal jobbak az ország közepén – nagyjából a későbbi trianoni határok között – terültek el (Fejér, Csanád, Jász-Nagy-Kun-Szolnok, Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun, Csongrád). Nagyon nagy különbségek voltak egyebek mellett a kenyér fogyasztásában – márpedig a kenyér okkal volt élelemszimbólum. Az átlag ugyan a megyék zömében évenként és fejenként nem sokkal tért el a másfél mázsától – de nem mindenütt ugyanazt a kenyeret ették.
Keleti szerint a „búzakenyérvezér” Csanád lakói kisebb fogyasztásuk ellenére sem voltak hátrányban a többi kenyérfajtában vezető – és jobbára szegényebb – megyék lakóival szemben, mert a búza- és a rozskenyér értékesebb a „silányabb” többinél. Egyébiránt a teljes fogyasztásból országosan mindössze 30,8 százaléknyit tett ki a búzakenyér. A rozs- és kétszeres kenyér aránya 34,3, az árpa- és zabkenyéré 12,2, a kukoricakenyéré pedig 22,7 százaléknyi volt. Most talán meglepődünk ezen, de ne feledjük: a Magyar Királyság természeti viszonyai sokkal változatosabbak voltak mai hazánkénál.
Irigyelhető városlakók
„A nemesebb élelmi cikkekből” – olvashatjuk a kötetben – „a városi lakosság sokkal többet fogyaszt az összes népességnél.” Fehérjetartalomra átszámítva pedig „a városi lakosság fejen- és évenkint 5,099,25 grammal fogyaszt többet, … ennyivel táplálkozik jobban, nemcsak mennyiségileg, de tápdúsabban is a városi lakos”. Keleti megállapította azt is, hogy a férfiaknak évenként 47 450 gramm, a nőknek 38 325 gramm, a gyerekeknek 25 550 gramm fehérjét kellett volna fogyasztaniuk.
Ezzel szemben: „a számba vett 4 625 702 férfi évenkénti 696,48 gramm fehérnyével, a 4 964 353 nő átlag 4 295,88 grammal, a 3 792 763 gyermek pedig 1 463,14 grammal, s így az összes népesség fejenként átlag éven át 1 827,55 gramm fehérnyével kevesebbet fogyaszt, mint amennyi rendes táplálkozás mellett szükséges volna.” Érdekes képet mutatnak a fehérjefogyasztásban fontos húsfélék és tejtermékek adatai. A fejenként legtöbb húst elfogyasztó öt megye (ismét az ország közepéről: Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun, Jász-Nagy-Kun-Szolnok, Baranya, Fejér, Csongrád) lakóinak éves átlaga 54,85 kiló.
A sereghajtó öt megyéé (keleten Szilágy, Máramaros, északon Trencsén, Liptó, Árva) ennek negyede: 13,09 kiló. A durva különbséget csökkenti, hogy az öt „rossz” megyében a „jó” megyékben tapasztaltnál jóval több tej, túró, sajt került az asztalra (Liptóban 65,34, Árvában 61,68 kilogramm). Az 1–12 éves gyerekek a felnőttek átlagánál – érthető módon – kevesebb húsfélét, kenyeret és burgonyát, ellenben több tejet és gyümölcsöt fogyasztottak.
Jókora különbségek mutatkoztak a burgonyafogyasztásban: az öt e tekintetben éllovas északi megyében fejenként átlagosan 201, a négy sereghajtó országközépi megyében és a csöppnyi erdélyi Kis-Küküllőben pedig csak 75 kilogrammot mutatott a statisztika. Kis-Küküllő és a szintén erdélyi Szolnok-Doboka meg Beszterce-Naszód átlagosan 130 kilogrammnyi gyümölcsfogyasztásával egyenlítette ki valamelyest a „krumplihiányát”, hiszen velük szemben az északi Árvában, Liptóban és Szepesben a gyümölcsátlag a 10 kilót sem érte el.
Ennivalók, innivalók, katonaság
Nagy figyelmet szentelt Keleti a szeszesital-adatoknak. Borban négy országközépi és egy erdélyi megye vezette a listát: Esztergom évenkénti és fejenkénti 88,27, Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun 80,74, Fogaras 61,43, Tolna 58,63, Jász-Nagy-Kun-Szolnok, 54,99 literrel. A legkevesebb bor az erdélyi Hunyadban (2,20 liter), az északi Trencsénben (0,96 liter) és Lipóban (0,17 liter) folyt le a torkokon, Árvában és Turóczban pedig egyáltalán nem ittak bort.
A „borhiányt” azonban bőségesen pótolták pálinkával: Turócz a 39,75, Hunyad 36,63, Trencsén 34,06 liter. A pálinkaivás vezető ötösébe tartozott még Kis-Küküllő (41,34 liter) és a szintén erdélyi Szeben (32,90 liter). Ebben a mezőnyben a maguk átlagosan 11,99 litere okán az országközépieké volt az – ez esetben örvendetes – öt utolsó hely: Baranyáé, Somogyé, Zempléné, Mosoné és a sort záró, borivásban első, pálinkából csupán 7,70 litert fogyasztó Esztergomé. A sörnek nem volt akkora szerepe az italfogyasztásban, mint manapság.
Leginkább a városokban habzott a korsókban, poharakban. De még ott is csak 25,80 liter volt az átlag (nők: 11,39 liter, férfiak: 41,41 liter). A tengernyi adat alapján Keleti bizonyossággal írhatta: „…a szegényebb megyék erős pálinkafogyasztást tüntetnek fel, míg a gazdagabb megyék inkább bor által elégítik ki szeszes italbeli szükségletöket”. Továbbmenve pedig – összegzésére a jelenkor szociológusainak, orvosainak megállapításai is rímelnek –: „a hiányos táplálkozás, mely többnyire karöltve halad a fokozott pálinkaivással, befolyással van a népesség testi szervezetére”.
Ez utóbbi megállapítását a katonai beválás adataival erősítette meg. Ezer sorkötelesből Aradban 531 fiatalembert nem találtak alkalmasnak a szolgálatra. Krassó-Szörényben ezerből 553, Máramarosban 547, Szilágyban 539, Kolosban 539, az öt megyében átlagosan 554 sorköteles lett untauglich. Ennek az öt megyének a 63 megye „pálinkaivási sorrendjében” 30,8 az átlagos helyezési száma. A legkevesebb pálinkát ivó öt megyéé: 44. E kedvezőbb helyezés adatalapja: ezer sorkötelesből Beregben 255, Zemplénben 278, Győrben, Veszprémben és Mosonban 279–279, átlagosan 274 sorozott nem volt alkalmas katonának.
Fordított arányokat mutat – Keletit más oldalról is igazolandó –ezeknek a megyéknek a fehérjefogyasztása. Az 554 szolgálatra alkalmatlant „produkáló” öt megye átlagos helyezési száma a fehérjefogyasztás rangsorában 50,8 volt. A 274-es átlagú öt megyéé sokkal jobb: 38.
Ezt a képet rajzolta a statisztikus a Magyar Királyságról 1887-ben. Ma, persze, más a statisztikai felmérések módszertana, az adatokat sem kockás papíron, ceruzával kell összeadni, átlagolni. Amúgy azonban Keleti Károly idézett mondatai többségét – mutatis mutandis – jelenünkről is leírhatná. Nem utolsósorban a címünkben idézettet: „Hazánk igen sok vidékén rosszul táplálkozik a nép.” Ne feledjük: október 15-e élelmezési világnap.
