A huszadik század lakóinak legfontosabb tapasztalata lehetett azoknak a világoknak a végleges összeomlása, eltűnése, amelyek felnevelték őket. Valóban világok dőltek össze körülöttük menetrendszerűen: az első, majd a második világháborúban vagy 1989-ben.

Az ilyen kis apokalipszisek ­hétköznapjaiba avat be ez a könyv, néhol óráról órára számolva be arról, ahogy egy világ elhamvad ágyúszó zajában, kiszolgáltatottságban és félelemben 1944 márciusa és '45 tavasza között. Zimándi Pius István szerzetes, tanár, irodalomtörténész naplójegyzetei rögzítik a Sztójay- és a Szálasi-kormány tevékenységét, a front átvonulását, a rádió és az újságok híreit, otthontalanok tömegeinek híradásait az elvesztett otthonokról: figyelmessége és figyelmetlensége egyaránt beszédes, informatív és megindító.

Nem akárki volt, a magyar kritikatörténet fontos figurája, az egyik legfinomabb tollú magyar kritikus, Péterfy ­Jenő monográfusa, komoly, tudós irodalmár nyugatos karakterű ízléssel, melankóliával és nosztalgiák­kal az elhamvadó rend, ­Horthy Miklós Magyarországa iránt. Németbarát, de a nyilasokat nem szereti, laposnak és agresszívnek látja országlásukat, feleslegesnek ítéli a vérontást, ha már úgyis minden elveszett, de jogosnak és érthetőnek, hogy Hitler oldalán próbáltuk visszaszerezni a trianoni területeket.

A zsidókat nem különösebben szíveli, nem is igen érdeklik, még azok iránt is csak meglehetősen hűvös részvétet érez, akiket amúgy becsül vagy kedvel közülük, miközben – persze – mélyen megveti a tömeggyilkosságot. Zavarba ejtő érzéketlensége, amelyet bizonyos pontokon tanúsít. Nem elsősorban személyes jellemvonásnak tűnik, van, amikor mélyen és őszintén együttérzőnek mutatkozik, ha kicsit nehézkes figura is, de van benne gyengédség. Ez a semmiképpen sem harcosan ellenséges közöny, de mégiscsak közöny a zsidók borzalmas sorsa iránt – amely szembeállítja mindazt, ami velük történik, az úgymond, magyar szenvedésekkel –, valamiképpen dokumentál egy korszakot, egy réteg reakcióit. Olyan tömegekét, akik személyükben nem voltak elvetemültek, nem ártottak senkinek, sőt még valamennyi együttérzés is szorult beléjük, csak mindezen túl – akár közös érdeklődések és vonzalmak ellenére is – menthetetlenül idegennek tekintették maguktól zsidó honfitársaikat.

Zimándi szövege – épp azért, mert szerzője intelligens és egyáltalán nem ellenszenves – sok helyen tanulságosan fájdalmas olvasmány, miközben hallatlanul informatív és sok helyütt megindító.

Világa úgy omlott össze, hogy nem tudott, még ő sem tudott közben reflektálni, mi volt, milyen volt ez a világ és mi vezetett az összeomlásához – később pedig nem is igen volt már módja erre – ő vált sok tekintetben reménytelenül idegenné. De ez már egy másik történet. Az újrainduló Tények és Tanúk sorozat újabb darabja, Réz Pál könyvével szemben, aligha lesz zajos közönségsiker. De épp olyan fontos más szempontból, mint a nagy szerkesztő visszaemlékezése volt.