Azt el tudtam képzelni, hogy lesz folytatása a Mintha élnél-nek, de hogy hány kötet lesz, arról nem lehetett pontos fogalmam. Most megjelent a negyedik rész, és már dolgozom az ötödiken.
– Akkor mégis miért folytatta?
– Az első rész a főhős kisgyermekkorát mutatja be. Adott volt, hogy az általános iskolás évekkel lehetne folytatni, és erről az időszakról sok sztorim, emlékem volt. Pár év múlva meg is jelent a Pompásan buszozunk! Tíz év szünet következett, akkor jött a harmadik könyv, az Arc és hátraarc. Közben mással foglalkoztam, írtam egy mai témájú regényt, novellákat, színdarabokat.
– A negyedik kötet viszont kevésbé hasonlít a korábbiakra.
– Más az időszemlélete, nem kizárólag egy korszakkal foglalkozik, és talán költőibb a stílusa, mint a korábbi könyveknek.
– Azt is ideje tisztáznunk, hogy ki vagy mi is pontosan a lemur.
– Egy macskamajom, főleg Madagaszkáron él. A római mitológiában a lemur halott szellemet, hazajáró kísértetet jelentett, a „múlt árnyait".
A legenda szerint amikor a legionáriusok elfoglalták Madagaszkárt, kiáltozást hallottak éjszaka az erdőből, és azt hitték, hogy a legyilkolt bennszülöttek lelkei azok
– így ragadt a lemurokra a név. Atlantiszt is nevezik Lemuriának: a varázslók a sziget pusztulásakor Madagaszkárra menekültek, és lemurokként éltek tovább, hogy az ember ne ismerje fel őket. A lemur szó gazdag hagyománya jó alapnak tűnt egy több köteten átívelő motívumrendszer kidolgozására.
– Nem csupán a kor és a téma, de maga az emlékező is változott az idők során.
– A négy eddigi könyvnek különböző a szemléletmódja. A Mintha élnél sokat merített a korábbi rövidprózákból, fragmentált, de már összefüggő szöveg. A Pompásan buszozunk! jól követhető történetet mond el, sok nyelvi játékkal, iróniával. A harmadik, az Arc és hátraarc a katonaságnál töltött hónapokkal foglalkozik, és a legjobban hasonlít egy klasszikus regényhez. A Wünsch híd a szerkezete miatt a Mintha élnélre emlékeztet, de poétikusabb szöveg. Ugyanakkor a helyzetek, a karakterek kirajzolnak egy történetet, elmesélnek egy teljes életet, gyerekkori emlékekkel, barátságokkal, szerelmekkel, az idő múlásával, az öregkorral. Felbukkannak a korábbi könyvek szereplői, motívumai. Számomra ez a könyv az eddigiek összefoglalásának és lezárásának is tűnik.
– Akkor hogyan lesz mégis ötödik?
– Talán egy új kezdet lesz. Nem tudok sokat mondani erről, épp hogy csak elkezdtem. Most éppen úgy tűnik, hogy novellafüzérhez fog hasonlítani, és egy hagyományosabb elbeszélői hangot használ.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
– Nem gondolt arra, hogy a legvégén egyetlen könyvbe terelje majd őket?
– Akkor valószínűleg dolgoznék még rajtuk, hogy a részek jobban illeszkedjenek. Bár az is lehet, hogy nem lenne erre szükség. A könyvek különbözősége is kirajzol egy attitűdöt, a módosuló mentalitások történetét.
– Híres arról, hogy sokáig keresi a tökéletes mondatot.
– Nemcsak a mondaton, de a bekezdéseken, nagyobb egységeken, a motívumok felépítésén is sokat szöszölök. Próbálom megtalálni a könyv ritmusát, zenei értelmét, modalitását. Ilyenkor még mozgásban, forrásban van az egész, a szöveget nem vonalnak, hanem gömbnek vagy gombolyagnak látom. Térbeli a vízióm róla, nem időbeli. Az utolsó kis fonaldarabnak, szösznek is a helyére kell kerülnie. Az írás ebből a szempontból nekem kicsit olyan, mint a horgolás vagy a kötés. Talán nem véletlenül, egyik nagymamám egész életében gobelineket készített.
– És mi lesz a kihagyott darabokkal?
– Sok kivágott rész marad egy könyv után. Bizonyos értelemben ezekből az elhullott, feleslegessé vált mondatokból épül fel a szöveg. Az elhallgatásokból, az eltüntetett hibákból. Ha benne maradtak volna, a könyv teste felpuffadna, felfeslene a szőttes. Sok száz halott mondat pihen a gépemen különféle mappákban.
Hálás vagyok nekik, tisztelem az emléküket, és ritkán próbálom ezeket a névtelen hősöket feltámasztani. Nehéz, kegyeletsértő munka újra szóra bírni őket.
Becsületesebb, tisztább új szöveget írni. Ami persze újabb tömeges mondatáldozattal jár.
– Nem bosszulja meg magát a sok szöszölés?
Szerintem ez nálam jó befektetés. A lényeg, hogy a kézirat leadása után nem lehet lelkiismeret-furdalásom. Tudnom kell, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Az utolsó periódus a legnehezebb, elolvasom a kéziratot magamban, aztán hangosan, gépről és kinyomtatva is, közben javítok. Odaadom másoknak, a véleményüket végiggondolom, bevezetek változtatásokat. Újra elolvasom magamban, hangosan, gépről, kinyomtatva, satöbbi. Amíg el nem érkezik az a bizonyos zenei pillanat vagy megérzés, hogy igen, most kész, most kell abbahagyni. Nem olyan nagy baj, ha vegyes kritikát kap egy könyv, az viszont igen, ha utólag lustasággal, türelmetlenséggel, felszínességgel vádolhatom magam. A képességeimen nem tudok változtatni, a befektetett munka mennyiségén viszont igen.
– Egy évig volt Graz városának hivatalos írója. Mit jelentett ez a gyakorlatban?
– A középkori német városokban a Stadtschreiber jegyezte fel a városházán tartott ülések eseményeit, ő volt a város írnoka. Ezt a hagyományt újította fel Graz egy irodalmi ösztöndíj formájában. Természetesen nem kellett bejárnom a városházára, és arról írtam, amiről akartam. Annyi elvárásuk volt, hogy vegyünk részt a város kulturális életében, aminek örömmel eleget is tettünk. Kiállításokon vettünk részt, segítettünk egy első világháborús irodalmi antológiát összeállítani, bekapcsolódtunk színházi projektekbe, ilyesmik.
– Jó volt onnan szemlélni az itthoni életet? Nyílt valamilyen távlat?
– Graz ismerős hangulatú, illatú, mo-narchiabeli város, sok magyarral: egyetemisták, turisták, vendégmunkások, iskolai kirándulók, koldusok, kávéház-tulajdonosok.
Tíz métert nem mehetsz úgy a Herrengassén, hogy ne hallj magyar szót.
Sok emlék, szobor, mítosz is a közös történelmi múltról tanúskodik. A pad a várhegyen, ahol negyvenévi raboskodás után Nádasdy gróf a szabadulása napján meghalt, a kutyaszobor, ami annak az őrkutyának állít emléket, amelyik felzavarta az őrséget éjszaka, mikor Mátyás király lányt rabolni jött a városba. Graz közel van, otthonos, más, mint Berlin vagy pláne New York. Nyugis hely, nincs ideges vibrálás, mint itthon. Ez az írás szempontjából mindenképpen jó volt. Magyarország persze állandó téma ott is. Sokszor kérdezgettek, hogy mi folyik nálunk, és nem csak értelmiségiek.
– És milyen volt újra pesti írónak lenni?
– Más a dinamikája az itthoni életnek, de hamar visszaszoktunk, ez a saját közegünk. Itt élnek a rokonaink, barátaink, szeretteink.
Vad, nyugtalanító hely, de itt vagyunk otthon.
És persze amikor hazaköltöztünk, akkor kezdődött a menekültválság.
– Nyugodtan beleugorhatott a közéletbe?
– Azt nem mondanám, próbálok a munkámra koncentrálni. Ráadásul ahogy az emberek többsége reagált a menekültekre, az tényleg lehangoló volt.
– Viszont nagyon aktív életet él a közösségi portálon.
– Ez egy jó lehetőség, hogy a remeteszerű írói munka szüneteiben, ha csak pár percre is, társasági életet éljek. Amúgy az utóbbi években feladatnak tekintettem, hogy olyanokkal is beszélgessek, akik másképp gondolkoznak a közösséget érintő kérdésekről. Nem feltétlenül azért, hogy meggyőzzem őket, hanem hogy kiderülhessen: lehet normális hangú diskurzust folytatni. Néha meg tudtunk egyezni bizonyos közös alapokban, illetve a társalgás szabályaiban, de pár hete felhagytam ezekkel a beszélgetésekkel, és szűkítettem az ismerőseim körét.
– Miért?
– Túl sok időt és energiát vittek el ezek az önismétlőnek és fölöslegesnek tűnő viták. Egyik nap valakivel – ismert, jobboldali értelmiségi – normálisan, humorral és a másikra figyelve elbeszélgettünk valamiről. Pár óra múlva láttam, hogy kiposztol egy végtelenül korlátolt, homofób és rasszista tartalmat. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mi értelme nekem ezt csinálni. Úgy döntöttem, hogy nem akarok ilyesmiket látni a falamon.
– Van kiút?
– Azt hiszem, nem az én feladatom kiutat találni. Dolgozom, írok, próbálok azokra figyelni, akik a közelemben élnek. Talán meglepő, de nem vagyok borúlátó vagy depressziós. Egy gyönyörű városban lakom, ahol jó könyvek jelennek meg, színes a kávéházi élet. Csodálatos embereket ismerek. Sokat sétálok a ligetben: az őszi fák színei, a gőz a fürdő fölött, a Wünsch híd különös és értelmetlen szépsége –
ehhez képest néhány begőzölt politikus ámokfutása nem túl érdekfeszítő.
Azt gondolom, hogy jön majd egy generáció, amelyik új szemléletmódot hoz a közéletbe, és ha lesz bennük tettvágy és áldozatkészség, akkor újra fontossá lehetnek az olyan fogalmak, mint szolidaritás, költészet, szabadság vagy demokrácia.
