Tíz körül, amikor már elég meleg volt, összepakoltuk a törülközőket, szendvicset, vizet meg mindenféle feleslegesnek tűnő tárgyat, amelyhez anyám ragaszkodott, kisollót, gézt, fejfájás-csillapítót, meg az ördög tudja még mi mindent, ami a szerinte mindenhonnan egyfolytában leselkedő veszélyek elhárításához szükséges volt, és miután többször is ellenőriztük, hogy le van-e kapcsolva az összes villany, el van-e zárva az összes csap, és tényleg be van-e zárva az ajtó két fordítással, elindultunk a Duna-partra, a strandra.
Ahhoz képest, hogy a Duna-part alig pár száz méternyire volt tőlünk, feleslegesen körülményesek voltak ezek az előkészületek, de anyám valahogy úgy volt vele, hogy ha a háztól tíz méterre eltávolodik, az már bizonytalan terep, inkább semmit sem bízott a véletlenre. Az út a völgyön át vezetett, jobbra a patakkal, amely ősszel és főleg tavasszal zúgva-csattogva rohant a Duna felé, sárral és kőgörgeteggel terítve be a part menti kerteket, de így nyár közepén csak csendben csörgedezett, néhol teljesen el is tűnt a sziklák között.
A tavaszi áradás évről évre mélyebbre ásta a medret, az út peremére néhol egészen ijesztő volt kimenni, valóságos szakadék tátongott odalenn, és nyirkos hideg áradt belőle a nyári forróságban izzó völgyútra. Odalent, a sziklák élein fennakadt nejlonzacskók lógtak, tele voltak üres konzervdobozokkal meg hagymahéjjal és mindenféle rothadó maradékkal – sok kiránduló járt errefelé, a 11-es úthoz közeledve itt szabadultak meg a szeméttől. A szüleink nem győztek szitkozódni, és a kirándulók egész fajtáját a pokolba kívánták.
Apám egyenesen vadászott a kirándulókra, nagy mulatság volt, ha sikerült úgy elindulnunk a partra, hogy épp egy kirándulócsapat haladt előttünk, és ha épp rajtakapott valakit, hogy a mederbe szemetel, apám megállította, és elmagyarázta neki, hogy hova szemeteljen, leginkább a maga saját rohadt lakótelepi lépcsőházába. Kuncogva lapultunk a bokrok mögé, ameddig a példastatuálás tartott, de ha a szüleink nem látták, szórakozásból olykor magunk is belehajigáltunk ezt-azt a mederbe, talán hogy jelezzük, akár kívülállók is lehetnénk, akiknek ez a világ itt semmit sem jelent, és hogy boldogságot merítsünk a tudatból, hogy kijátszhattuk apánk dühét, amely akár ránk is lesújthatott volna.
