A nagy Ray 1960-ban tűzte műsorára a számot, miután a sofőrje folyton ezt fütyülte, és állandóan kérlelte a hátsó ülésen helyet foglaló művészt, hogy vegye már a repertoárjára a Carmichael-szerzeményt. „Nem tudom a szövegét” – bújt ki egy ideig a megvalósítás terhe alól az úti „uszályon” szállított személy, mígnem aztán beadta a derekát. Amúgy valóban roppant népszerű dal volt ez, hiszen Charleson kívül megannyi híresség feldolgozta.
Csak kapásból néhány előadó az újraértelmezők közül: Louis Armstrong, Michael Bolton, James Brown, Bing Crosby, Ella Fitzgerald, Tom Jones, Jerry Lee Lewis, Dean Martin, Glenn Miller, Willie Nelson, Oscar Peterson, a Righteous Brothers, a Spencer Davis Group. A névsor alapján a nótában tényleg lehetett valami...
Ezzel együtt amerikai Number One-ná Ray Charles emelte. Sokat elmond arról, milyen nehéz volt a lista élére kerülni, hogy Charlesnak mindössze három első helyezett dala volt hazájában: a Georgián kívül a Hit the Road Jack, valamint az I Can’t Stop Loving You. (A You Don’t Know Me a második, a Busted a negyedik, a What’d I Say és a Crying Time a hatodik helyen kötött ki az Államokban, míg a Take These Chains From My Heart az ötödik helyig jutott „ideát”, Nagy-Britanniában.) Viszont alighogy a csúcsra ért a Georgiával és a Hit the Road Jackkel, botrányt kavart a Georgia állambeli Augustában.
A 200 ezer lakosú városban a színes bőrűek azzal fogadták, hogy ők csak a karzatról láthatják a koncertet, a földszintet ugyanis a fehéreknek tartották fenn a rendezők. Charles azonnal visszaült abba a külön buszba, mellyel zenekarával együtt érkezett, és a hangverseny fehér szervezői hiába vicsorogtak rá, hogy beperlik a telt házas hangverseny lemondásáért, a hétéves kora óta vak, a mindenféle megkülönböztetéstől ezért is irtózó géniusz nem volt hajlandó fellépni.
Utóbb 757 dollár kártérítést kellett fizetnie, ám ezt az összeget a mellényzsebéből előhúzta, olyan ragyogó szerződést kötött előbb a New York Cosmos futballcsapatát is megalapító, török származású Ahmet Ertegün Atlantic Recordsával, majd főként az ABC lemezkiadóval.Minden mindennel összefügg: az American Broadcasting Companyt éppen akkor (1979-ben) vásárolta fel az MCA, amikor a Georgia on My Mindot hivatalos állami dallá nyilvánították...
Az augustai affér után Charlest kitiltották Georgiából, ahol polgárjogi harcosként könyvelték el az egyébként politikamentes zongorista-énekest, s ahol ugyanazt vallották, mint Mississippi államban, melynek korabeli kormányzója, Ross (de még milyen rossz!) Barnett úgy vélte: „A négerek azért különböznek, mert Isten így bünteti őket.”
Utóbb George Busbee, Georgia sorrendben hetvenhetedik kormányzója nyilvánosan bocsánatot kért Charlestól; a 77-es szám azért érdekes, mert a rehabilitálás idején 1977-et írtunk. (Georgia hetvenhatodik kormányzóját, Jimmy Cartert abban az esztendőben választották az USA elnökévé.) Két évvel később pedig Ray Charles lett Georgia „himnuszának” előadója. Nem érdemes felkiáltani, hogy hej, ha ezt az indianai Bloomingtonból származó Hoagy Carmichael sejtette volna! Tudta. A szerző nyolcvanesztendős volt 1979-ben, és 1981-ben hunyt el Kaliforniában.
Charles 2004-ben halt meg.
A temetésén Willie Nelson – mi mást? – a Georgia on My Mindot énekelte.
