Majd két évtizeddel ezelőtt, 1995-ben, az első Szimbiózis-kiállításon Schéner Mihály 1100 év című festménye volt a tárlat szimbóluma, s a katalógus borítóképe.

A zsidó és magyar motívumokat – menórát és tulipános ládát, jellegzetes kalapos férfiakat és mézeskalácsformákat – megfestő mű egy negyed emberöltő elteltével újra egy Szimbiózis-tárlat jelképé vált: ezúttal az egri Zsinagóga-galériában, ahol a zsidó témájú magyar alkotások finisszázsa előtt szubjektív műelemzést tartottak a kurátorok: Don Péter kultúrtörténész és H. Szilasi Ágota az egri vármúzeum művészettörténésze.

Húsz évvel ezelőtt kortárs képzőművészeket kértek fel, hogy képeikkel szemléltessék "azt a termékeny kölcsönhatást, amely a magyar kultúra nemzeti korszakának kezdetétől jellemezte a Magyarországon élő zsidó és nem zsidó művészek országot gazdagító munkásságát" – olvasható a bemutató brosúrájában. A tárlat kalauzai a helyszínen hozzátették: mai világunkban, s mindennapi történeteinkben ha lehet, még aktuálisabb egy olyan tematikájú kiállítást életre hívni, amely ezt az egymásrautaltságot, s a szimbiózisban rejlő művészi termékenységet hivatott erősíteni.

Több, emblematikus képe és szobra van az egri tárlatnak. Erdély Miklós – akit a magyar neoavantgarde filozófusának is neveztek – Pauer Gyula szobrászról készült összetett munkája jól ötvözi a kiállítás rejtett és nyilvánvaló üzeneteit. Erdély Miklós a tiszaeszlári vérvádról készített filmjében Pauer – akit a kurátor svájci-szász római katolikusként jellemzett – játszotta mély átéléssel és hitelesen a fővádlottat.

Ebbéli portréját rajzolta meg finom vonásokkal az alkotó, s helyezte az egész arcot egy fura, mondhatni profán környezetbe: megégetett, megfüstölt zsidó imakönyv lapjaira, amelyet kispolgári lakásokból jól ismert kopott blondelkeretbe tett. Don Péter szerint ez a kettősség utal a tiszaeszlári per során is érzékelhető, belterjes népies antiszemitizmusra, amely szavai szerint végül a huszadik század internacionális és kegyetlen halálkamráiban "tetőződött".

Pálfi Balázs zsidó kegytárgyakat jelenített meg antropomorf módon, s a zsákba csomagolt tóratekercsek alaktalan vonalait ősmagyar motívumokkal ötvözi. A Kossuth-díjas Haraszti István a végletekig leegyszerűsített fakompozícióját mindössze egy szám töri meg: egy auschwitzi vagon lajstroma.

A földszinti rész fontos "fala" Ámos Imre négy akvarelljét őrzi: a deportált, majd 1944-ben elhunyt festő egyszerű, hétköznapi szobabelsőket, meghitt összebújásokat örökít meg, melyek láttán nem egy másik kultúra vagy hitvilág ereklyéit, hanem összemberi motívumokat látunk.

Hátborzongató a fiatal művész, Tóth Balázs Máté "Adolf" című, vegyes technikával készült szoborkompozíciója: korabeli fotók alapján alkotta meg a két-hároméves "kis Hitlert", aki fakockákkal játszik, s aki ebbéli mivoltában egy ártatlan gyerek, mit sem vetítve előre későbbi mivoltából.

Hogy tekintete épp Erményi Tamás zsidó temetőjére néz, nem véletlen. A kiállítás harmadik kurátora, Don Tamás Milán rendezte el úgy a kompozíciót, hogy ezzel a plusz üzenettel is kiegészítette azt.

Érdekes kísérlet Csorba Simon macesztésztára festett, hat darabra szakított Radnóti-alakja, amely nemcsak az ember, hanem alkotásának mulandóságát is tükrözi. A kirekesztés és kitaszítottság érzését másképp ábrázolja Pauer Gyula, aki egy magányos bronzalakot különít el a "többségi csoporttól", mint Szikora Tamás, aki hajópadlóra festett áttetsző kockákkal teszi ugyanezt.

A tárlatlátogatóban több kérdés marad, amikor kijön az egri zsinagógából. Az egyik legfontosabb, hogy vajon újabb húsz év elteltével milyen Szimbiózis-kiállítást rendezhetnek majd a kurátorok, milyen kérdésekre, milyen válaszokkal felelve.