– Mi a legerősebb emléke a bosnyák háborúból? Épp akkor volt sorkatona.
– Háborús élményem nincs – ahogy a filmekben, a BBC-n vagy a CNN-en látjuk. A kilencvenes évek közepén légvédelmisként háborús helyzetben voltam a bosnyák és a szerb határon. Most mondjam azt, hogy kint vártuk a határon a NATO-alakulatokat csodás gépezetekkel, mondván, ha arra járnak, jól az orrukra koppintsunk? Természetesen ez nem történt meg. A hat hónapos hadi készültség alatt csak két éles riadóm volt. Ekkor bármi megtörténhetett volna, de nem történt semmi, és hazamentünk. Persze nehéz szétválogatni, mikor melyik háború jött. Már annyira összemosódott, hogy a múltkor meg kellett néznem a Wikipédián. Azt tudom, 1990 húsvétjától 2000-ig folyamatosan lőttek.
– Civilként volt közvetlen háborús élménye?
– Volt egy húzós időszak, 1999 márciusától a NATO-bombázás, az a 72 nap. A kollégáimmal végig Újvidéken voltunk a színházban. Ott bombáztak, szórtak mindenfélét. Utólag megint azt mondhatom, direkt életveszélyben nem lehettem, hiszen élek. Hihetetlen, felfokozott érzelmi állapotra emlékszem. Mondanám, hogy buli, ha ezzel nem sértenék meg másokat. Úgy egyben van ez a periódus a fejemben, szirénától szirénáig zajlott az élet.
– Félt?
– Volt, amikor igen. A bombázás személytelen, annak csak hangja van, utal arra, ami következik. Azt mondják, az a bomba, aminek az ember hallja a hangját, nem öl meg. Ami megöli, azt pedig nem fogja hallani. A péterváradi híd szétlövése előtt nyitottam ki az ablakokat a 4-500 méterre lévő, negyedik emeleti garzonomban. A lökéshullámtól visszaestem az ágyra, az rettentő érzés volt. De amire még erősebben emlékszem, az az égett, megpörkölődött festékes-fémes bűz.
Arra gondoltam, hogy összepakolok és elmegyek valahova
– Nemrég Szikszai Rémusszal beszélgettem, és öntől idézett: „mi ketten, elmebetegek még emigrálni sem tudunk rendesen, idő előtt leszálltunk a bécsi vonatról”. Sokszor megbánta, hogy felült?
– Ha az ember ilyen hollywoodisan csinálja, fehér lapot vesz elő, és felírja a prót és a kontrát, akkor jelentősen több a pró. Szóval nem bántam meg. Az utóbbi néhány évben persze többször emlegettem, na, még emigrálni sem tudok. Mert igazság szerint nem ezt vártam ettől az országtól, a közéletétől. Akkor települtem át, mikor Magyarország belépett az unióba, 2004-ben, és úgy nézett ki, hogy itt akármi lehet. Még talán most is lehet, bár nem tudom, micsoda. Piszkosul átpolitizált országból jöttem, azt gondoltam, európaibb körülmények közé érkezem. Aztán rájön az ember, európai vagy európaibbnak hazudott körülmény között is egészen csodásan lehet félrevezetni mindent. És ez azért eléggé frusztráló.
– Visszamenni sosem akart?
– Inkább arra gondoltam, hogy összepakolok és elmegyek valahova, bár Hegyeshalomnál koppantam volna, mert a munkám elég nyelvhez kötött. Ha fiatalabb vagyok, és rögtön az akadémia után jut ez eszembe, akkor lehet, hogy meglépem. Bár sosem voltam az a karakán-bátor ember. Most nem látom a realitását, meg az elmúlt tíz évben kialakult, mi a dolgom. Szerbiában még megpróbálom tartani a kapcsolataimat, dolgozom is néha otthon... ha egyszer visszamegyek, az jóval később lesz, más életperiódus és -helyzet kell ahhoz.
– Mit tudna otthon jobban csinálni?
– Ha másfél éve készül ez az interjú, akkor konkrétabb lennék. De a mostani pár év, hónap fejleményeinek tükrében nehéz erre válaszolni.
– A színház-igazgatói kinevezésekre gondol? Az elmúlt egy évben az újvidéki és a szabadkai magyar színházak élére is olyan igazgatókat neveztek ki, akiket a társulat és a szakma sem támogatott. Az a pletyka járja, Magyarországról jött erre az ukáz.
– Igen, a kultúrpolitikai helyzetekről, döntésekről beszélek, sőt lassan a kultúra előtagot le is vehetjük erről. Mindezek és a mostani rémes hangulat, fura energiák és kialakuló erőviszonyok miatt azt érzem, nem tudnék visszamenni. Az ilyen típusú kinevezésekből jó még sosem sült ki. Az intézményben a mindenkori társulat nem tud valami termékeny szimbiózisban létezni. Megjegyzem, ha az lesz az igazgató, akit a társulat szeretne, akkor is millióegy lehetőség van arra, hogy félremenjen valami. De ilyen hendikeppel indítani politikai döntés mentén, az nonszensz. Nem is értem, miért szűnnek meg a szakmai szempontok. Gyakorlatilag a lojalitás vált az egyetlen mérvadó szemponttá, és ez pusztító. Minden leszivárog, bármelyik kormány van hatalmon. Folyamatos ez a nyomorult igazodási kényszer a határon túlon a mindenkori pesti politikához. Ugyanazok a forgatókönyvek születnek meg otthon is, mint itt, csak pici késéssel.
– A vajdasági ismerősök közül például sokan szavaztak a magyarországi választásokon?
– Nem végeztem kiterjedt közvéleménykutatást, de a bővebb családom és a szűkebb ismeretségi köröm döntő többsége nem szavazott, nem szempont ez náluk. Sőt, nagyon sokan vannak, akik a magyar állampolgárságot sem feltétlenül vették fel.
– A szülei?
– Nem, sőt én sem. Szerb állampolgár maradtam. Amikor ugyanis idetelepültem, bonyolult volt az ügyintézés. Mára tényleg leegyszerűsödött, de valami mégis visszatart, és ezt nem tudom pontosan megmagyarázni. Az biztos, hogy rosszul kommunikálták az állampolgárságügyet. A híres népszavaztatás kapcsán szokták emlegetni, hogy a határon túliakban tüske maradt... Ugyan már, nincs bennem semmiféle tüske, egyszerűen a mindenkori felelős politikum hihetetlenül infantilis módon kezelt egy aránylag egyszerű ügyet. Elviselhetetlen hozzáállás, hogy a magukat komolynak tartó politikusok ülnek a parlamentben, és mikor elfogyott az érvük, kilöknek egy döntést a nép elé. Demagóg és szemtelen. Még semmilyen hátrányom nem volt belőle, hogy nem vettem fel a magyar állampolgárságot. Még azt az opportunizmust is el tudom képzelni magamról, ha bármiféle előnyöm származna belőle, akkor megugrom. De igazság szerint sokkal bonyolultabb gyökérkérdés ez, mint útlevélkérdés.
– Mi érdekli legjobban a színház és a hatalom viszonyában?
– Az utóbbi években több olyan előadásban dolgoztam, amely ezt a relációt feszegette. Igazából valami olyasmit keresek, ami nagyon érdekelne a művészet és hatalom nexusában. Rettenetesen hiányolom a mindenkori hatalomból a nagyvonalúságot. Szerintem a nyertes legyen nagystílű, vállalja a helyzeteket, hogy van kritizálni való a tevékenységében, és az kritizálható is legyen. Egy igazán erős, önazonos hatalomnak nem lehet baja a kritikával, mert cáfolja vagy saját épülésére használja. Tisztában vagyok vele, ez optimista hozzáállás, mégis bízom benne, hogy van értelme folyamatosan jelezni a problémáknak tűnő dolgokat. Ha ezen a hatalom – hihetetlenül infantilis módon – megsértődik, és bevágja a kislapátot a homokozóba, akkor azon túl, hogy dühít, nevetséges is.
Jó pár éve kimondták a hatalomban lévők: a kultúra nem stratégiai ágazat
– A színházon kívül felveszi a homokozó lapátot?
– Iszonyatosan rossz konnotációja van a politikus szónak. Ha én nem foglalkozom is vele, ő foglalkozik velem. Tehetek úgy, hogy ez engem nem érdekel, de ez nem igaz. A színház eszközeivel reagálhatok legjobban. Noha tudom, messze nem ezzel lehet a legproduktívabb hatást elérni. De mégsem képzem át magam utcai harcosnak.
– Májusban a Caligula helytartója című drámából adták elő Fodor Tamással a szoborügyről szóló jelenetet a Szabadság téren, az ott épülő sasos-arkangyalos szobor felállítása kapcsán. Sokat gondolkodott azon, hogy vállalja?
– Nem volt kérdés, hogy vállalom-e. Magánemberként nyilvánvaló a véleményem a szoborról: tévesnek és károsnak tartom. Ami ennél jobban zavar, hogy a Caligula helytartóját 2011-ben mutattuk be a Vádli Társulattal, és azóta ez legalább a harmadik vagy negyedik helyzet, mikor a napi történelem az előadás alá csúszik. Ahelyett, hogy levehetnénk műsorról – mert okafogyottá vált az akkori motivációja –, egyre erősebb, pontosabb, közelibb. Kristálytisztán egyszerű és kemény mondatok, szituációk vannak benne. Az egyik emblematikus rész az előadásban, és magánbeszélgetésben is elég sokszor előkerült az utóbbi hónapokban, mikor azt mondja Barakiás: „A hatalom természetes / Végső határa az a pont, ameddig / Az alattvalók hűsége kitart. / Parancsolhatna-e bármit / Ha nem tennétek meg akármit?”. A mindenkori hatalom a mindenkori népnek. Sok ilyen helyzet volt mostanában, ez a mi felelősségünk. Nem tudom, hány ezer éve nem tudjuk összerakni a fejünkben, hogy ők vannak értünk. A postán a postás kisasszony van miattam. A színházban viszont én vagyok a postáskisasszony miatt. Rohadtul egyszerű helyzetek. Ha ezeket nem érzékeljük, az káoszhoz vezet.
– Mikor Fodor Tamás felkérésére elvállalta a Stúdió K művészeti vezetői posztját, nem gondolta, hogy önként áll sorba a pofonért, különösen abban a helyzetben, amelyben a függetleneket negligálja a kormány?
– Ettől összetettebb a helyzet. Nem én vettem át a Stúdió K-t, mikor Fodor nyugdíjba ment, hanem ketten visszük tovább. Főként Zubek Adrienn, az ügyvezető igazgató. Ő foglalkozik az operatív ügyekkel Swierkiewicz Áron művészeti titkárral, én művészeti vezetőként szerepelek a történetben. Színész vagyok, és nem biztos, hogy lenne több időm a többire. A pofonért való sorban állásról csak annyit: egyre kevésbé értem, miért jó, ha ellehetetlenítik ezt a területet. Itt is szűkkeblűséget, frusztrációt, elefánttornyos bezártságot érzek a kultúrpolitika felől, és ez végtelen nagy butaságra vall. Nem jó teljesen halálra ítélni egy területet, mert ha nincs menekülési lehetőségük az embereknek, akkor elvadulnak. Sokkal többet foglalkozunk olyan dolgokkal, amilyenekkel normális helyzetben nem kéne, állandóan vészforgatókönyveket gyártunk. Jó pár éve kimondták a hatalomban lévők: a kultúra nem stratégiai ágazat, kicserélték a sporttal. Innentől egyértelmű: nem okos ember kell ebbe az országba, hanem erős. Ezzel végképp nem értek egyet.
