galéria megtekintése

Pulykaméreg

0 komment

Centauri

Kilencévesen választottak miniszterelnöknek. A kormánytagok száma velem együtt sem érte el a tízet, mégis meghatározó erőt képviseltünk. Annál is inkább, mert kormányunk a legjobb tanulókból verbuválódott. K. Jocó mint osztályelső. Én mint osztálymásodik. M. Laci, aki nem is annyira kimagasló intelligenciája, mint inkább szorgalma révén tartozott a brancshoz. Voltak persze jól tanuló lányok is. Nem tudom, bevettük volna-e őket, ha kormánytagok akarnak lenni, de akkortájt a fiúk és a lányok mint előkelő idegenek két csoportja, szépen elkülönültek. Koedukált osztály voltunk, a padban is egy fiú egy lány ült, én G. Ágival (ő volt a lányok M. Lacija), előttem pedig K. Gabi (ő volt a lányok P. Jocója), ám a szünetekben külön hordákban jártak a fiúk és a lányok.

Hogy én ki voltam? A Kör miniszterelnöke. Belügyminiszterem K. Jocó. Külügyminiszterem M. Laci. Még két fiút vettünk be. P. Zolit, mert bár közepesen tanult, ő volt a legjobb sportoló és a lányok bálványa. És bevettük Szarkát is, bár három osztályfőnökije volt, és néha lopott. Ő lett a pénzügyminiszter. Igaz, úgy volt ő pénzügyminiszter, hogy a kasszát én őriztem.

Szarka nem lázongott, tudta jól: örülhet, hogy egyáltalán a Kör tagja lehet. Ott, ahol mindenki miniszter. Talán azért is adtuk neki a pénzügyi tálcát, mert ahhoz kassza járt. Pénz, amit minden pénteken, mintegy adózva, a zsebpénzekből dobtunk össze. A kassza viszont konkrét tárgy, amit akár el is vehetünk tőle. A kassza áthelyezésével ártalmatlanná tehetjük anélkül, hogy a címétől is megfosztanánk.

 

Országunk óriási volt és háborítatlan, a város kellős közepén egy felhagyott telek. Sűrű csalánosok, odvas diófák, fullasztó pára, magukba roskadó épületek. E miniatűr vadonban gyűléseztünk hétvégenként, volt zászlónk, címerünk, hadseregünk.

Témánk is bőven. Hol akasztott kutyát találtunk, hol papagájdögök százait, máskor „kajovák" törtek be az országba. Vagyis kiűztek minket a hétágú diófa alól az északi határvidék pulykái. Azoktól bero­sáltunk. Egy napon úgy döntöttünk, nem tűrjük tovább a terrort. A közeli rendelő konténeréből kihalásztuk a használt fecskendőket, leszereltük a véres tűket és bodzavesszők végébe illesztettük őket. Rövid hidegháborús időszak után elszántuk magunkat a támadásra. A csata délutánján lapos kúszásban haladtunk az északi mezsgye felé, hogy egy nagy rohammal egytől egyig lemészároljuk az ellenfeleket. Én haladtam az élen – mint miniszterelnök. Mikor kilestem az árokból, a pulykák főnöke kiszúrt, megrázta magát, hörgött, brululázott, mire a többi pulyka is felhorgadt és ránk támadt. Pár dárdát még elhajítottunk, ám egyik sem talált. Aztán futás.
Hallgattunk az esetről. Úgy tettünk, mintha a bozóttól északra sosem jártunk volna. Az önbecsülésünk hamar helyreállt, főként miután már az osztály is tudta: létezik a Kör. Nem is titkoltuk. A szünetekben tüntetően vonultunk félre a félreeső zugokba pénzt számolni és megtárgyalni az államügyeket.

Mármost volt az osztálynak „alja" is. A rossz tanulók. Nem sokan, de voltak. Mint amilyen D. Jóska, aki ötödikből bukott le hozzánk. Egy borús napon berontott a kormányülésünkre. „Na, ki nálatok a főnök?" – kérdezte. „Az elnök, úgy érted? Az én vagyok" – feleltem. „Kihívunk titeket. Vasárnap reggel legyetek a tűzoltóság mögött" – mondta D. Jóska, aki már igazgatóit is kapott. Aztán pad alatti levelekkel tisztáztuk a szabályokat. „A csúzli megengedett. Az U-szeg is. A légpuska nem." S még aznap kisorsoltuk, ki támad elsőnek. A tűzoltóság mögötti bunkert kellett ostromban elfoglalni. Véresre lőttük egymást U-szeggel, csoda, hogy senki sem vakult meg, de a lényeg: mi győztünk. Tüzet raktunk a bunker alsó bejáratában, mire akár a kiöntött ürgék, úgy mászott elő Mekus, Pepe és a többiek. Csak D. Jóska kiabált a füstből:
„A vezér nem adja meg magát!" – és csakugyan sokáig bírta.

A csata után rend honolt a 4/a-ban, egy évvel később az 5/a-ban is. D. Jóska még lejjebb bukott. Pepe, Mekus és társaik beletörődtek, hogy a Kör ellen nincs mit tenni, merthogy nemcsak a legjobb tanulók vannak benne, hanem a legjobb sportolók is. Ám a hamu alatt izzott a parázs, s mire hatodikba értünk, puskaporos hordó lett az osztály. Annak ellenére is, hogy addigra a Kör szétszéledt, a maradék pénzt elosztottuk, a grundon pedig elplanírozott mindent két szörnyű nagy, kénsárga Rába-Steiger.

Hatodikban Pepe szemtelenkedése már valóban túlment minden határon, mégis úgy éreztem: K. Jocó – hajdani belügyminiszterem – hibázott, mikor a féleszű Pepe derékszögű vonalzóját eltörte. Engem igazol az is, hogy Pepe a könnyeit nyelve felkapta a körzőt és állati dühvel (mely düh tartalmazta azt az együgyű felismerést is, hogy nem lesz senki, aki a matekverseny-győztes osztályelsővel szemben megvédené) K. Jocó combjába döfte. Tövig. Nemcsak a körző hegye tűnt el Jocó húsában, hanem a szára is. Nyilvánvaló volt, hogy Pepe e pillanatban önmagához mérten is elmeháborodott. K. Jocó oroszlánként bömbölt, kitépte a combjából a körzőt, majd a fájdalom lendületével az apró fejű, szeplős és akkor már halálra rémült Pepére vetődött. Mi, a többiek, akik nem voltunk se olyan szánalmas lúzerek, mint Pepe (aki fölött évvégén mindig a kisegítő iskola réme lebegett), se olyan ordenáré géniuszok, mint Jocó (aki miatt a tanárok újraíratták a dolgozatot, ha véletlenül négyest írt), szóval, mi csak álltunk ott. Volt, aki borzongva, volt, aki alig titkolt kéjjel. És akkor jól látszott – amint rátérdelt Pepe mellkasára –, hogy míg az imént Pepe őrült meg, most K. Jocó fog. Ököllel csapdosta Pepe halálrémült ábrázatát, csak úgy zuhogott a padozaton a feje, felfoghatatlan mennyiségű vér fröcsögött az orrából, jutott belőle a padra, székre, katedrára még a táblára is. Ekkor Jocó vaskos keze (amellyel egyedül ő dobott negyven fölött kislabdával) rákulcsolódott Pepe nyakára, Pepe erei kidülledtek, a halántéka majd fölrobbant, lilává vált a feje, s fuldokolt... Míg a ricsajra be nem jött a testneveléstanár és ki nem rángatta Jocót a mosdóba, aztán le az orvosiba. Később feltrappolt Pepéért is, sebzett vadkanként közelített hozzá, egy nukleáris maflás szándékával, ám mikor meglátta a hüppögő Pepe véráztatta ábrázatát, őt is elrángatta az orvosiba.

Másnaptól Jocót az első sorba ültette az osztályfőnök, Pepét pedig a másik bukdácsoló, Mekus mellé a szamárpadba. Attól fogva másként gondoltunk Pepére és Jocóra. Nem mintha többet barátkoztam volna Pepével, ám ritkábban lógtam Jocóval. A 6/a soha többé nem tűnt olyan jó bagázsnak, mint azelőtt. Egy évvel később a 7/a, majd két év múltán a 8/a sem.

Rosszabbak lettünk, mint a bések, s „közösségi munkánk" akkor ért zenitbe, amikor ballagás után szétszéledtünk végre. Osztályunk – mint grémium – viszont aznap, '85. május 13-án, a nagyszünetben jutott a csúcsra, mikor is vita és ellenvetés nélkül közös platformra helyezkedtünk a Jocó–Pepe-konfliktus ügyében. Élő ember nem volt köztünk, aki ne gondolta volna rohadt jónak, hogy a patália miatt elmaradt a negyedik óra meg a szintfelmérő, mert az holtbiztos, hogy mindannyian karót írtunk volna.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető