Noha Cannes és az amerikai film érzékeny viszonya örök téma, abban nincs vita, hogy a Ponyvaregény 1994-es Arany Pálmájának mindenki örül. Quentin Tarantino egészen biztosan, hiszen korábbi (első) filmje, a Kutyaszorítóban ugyan ott volt a Sundance Fesztiválon – a világ legjobbnak tartott független filmfesztiválján –, de nem kapott díjat és nem is hozta meg azt a kultstátuszt, amelyet a filmnek alanyi jogon kioszt a filmtörténet. Tarantino minden felhajtás nélkül érkezett annak idején Cannes-ba.

John Travolta és Samuel L. Jackson

Aztán, ahogy az egyik amerikai veterán kritikus meséli nekünk, egyszer elindult a buzz: azaz a sorban állások során és a két vetítés közötti kávészünetekben elterjedt, hogy a Ponyvaregény robbanni fog. Gyakran előfordul ilyesmi Cannes-ban, de tény: a reggel fél kilences sajtóvetítést megelőzően több mint fél órával ki kellett tenni a sokakat irritáló Complet feliratot. A Lumiére-terem 2500 embert képes befogadni, de Cannes-ba 4000 újságíró kap akkreditációt. Szédítő számok; miképpen az is, hogy a film mintegy nyolcmillió dollárból készült, és csak a mozikban több mint kétszázmilliót hozott.

De előtte megkapta az Arany Pálmát is, ezzel a negyedik amerikai film lett, melynek ez a mutatvány sikerült. A siker a vetítés után sem volt garantált. A neves amerikai kritikus, Roger Ebert ugyanis első körben azt írta, hogy nem tudja eldönteni, hogy a legjobb vagy a legrosszabb filmet látta-e; később már tudta, és le is írta, hogy a Ponyvaregény az évtized legfontosabb filmje. A film New York-i premierje kapcsán elterjedt: Harvey Weinstein producer reklámfogásból megszervezte, hogy a vetítésen újra kellett éleszteni valakit, pontosan úgy, mint a filmben Uma Thurmant – az igazság azonban az, hogy egy néző rosszul lett.

Persze nem véletlen, hogy furcsa történetek keringtek a Ponyvaregény körül, hiszen kultúrtörténeti hatását leginkább tán a radikalizmusával érte el. Dialógusai beépültek a szlengbe (még Magyarországon is, mert húsz évvel ezelőtt még nem tompították a párbeszédeket a korhatárcenzúra szellemében), a felhasznált nóták slágerekké váltak. A popkultúrában a Ponyvaregény ennél is sokkal többre vitte. A posztmodern jegyében visszahozta az 1950-es évek Amerikáját, vagy a Peter O’Donnell teremtette Modesty Blaise-t (akit John Travolta olvas a klotyón, mielőtt lelőnék), Sonny Chiba és Louis Malle mozijait – hogy csak néhányat említsünk.

Persze sokan kritizálják is a kultikus mozit rajzfilmszerű erőszak-ábrázolása miatt, pedig ez nem Tarantino filmjében problematikus, hanem azoknak a klónoknak és követőknek a műveiben, akik nem tudták drámával és tartalommal feltölteni az ilyen képsorokat.

Biztosan több mint szimbolikus, hogy idén Cannes-ban a zárón maga Quentin Tarantino lesz a főszereplő. Na, meg Sergio Leone, mivel a rendezvény kivételesen klasszikussal zár: az 1964-ben forgatott Egy maréknyi dollárért című mozi digitalizált változatával. Tényleg, Clint Eastwood nem jön? Merthogy ő volt a zsűrielnök 1994-ben, amikor Tarantino megkapta a Ponyvaregényért az Arany Pálmát.