Nagy énekes, aki bánni tud a neki szánt idővel, nem rohan, de már nincs mire várnia. Olyan programot hozott magával, amelybe nem lehet belekötni, nem bújik a nagy szerzők háta mögé, mondván, Verdinek mindenki örül, nem menekül a ritkaságokkal előre, pedig nyilván kevesebb az összehasonlítási lehetőség, ha sosem hallott operák betéteivel lép föl valaki.
Valami azért el van rontva, de arról nem ő tehet, hanem a honi művészetkommunikáció: hiába láthattuk már a baritont a Metropolitan-közvetítésekben, ismert operák és kortárs darab főszerepében, nincs tele a nézőtér. Nem baj, kezdjük.
Nem is ő kezdi, hanem a Filharmóniai Társaság Zenekara, amely furcsa módon meg van táltosodva, pedig nem látszik semmi boszorkányos Julian Kovatchev karmesteren. Mégis mer játszani neki a zenekar, a kívánt hangok megszólalnak, helyükre kerülnek, mondanak valamit a Bajazzók Prológjában. Az énekes még nincs sehol, de hát nyilván nem a pódiumon fogja hallgatni a zenét, hanem majd belép. Erre lehet számítani.
Arra nem, hogy kabátban, szemüvegben, vállán csinos oldaltáskával érkezik, és éneklés közben veti le a kellékeket. Jelenet, helyzet, megérkezik valaki, és átveszi a főszerepet. De gyönyörű hangja van, te jó ég, ahogy betölti az ürességtől kissé visszhangos teret, amilyen szép az alaptónusa, és sötétedik, ha lefelé indul, minőségét megtartva kivilágosodik fölfelé, simán eléri az ária kényes magasságait, de nem ragad oda, hogy na, mit szóltok, ezt is tudom. Miért nincs itt mindenki, hogy hallaná: na, ez az operaéneklés, ezt szeretjük benne, a normalitás és a rendkívüliség egysége, a kifejezés és az önmagában is érvényes szépség együttese.
Keenlyside nem játssza végig a hangversenyt, egymás után mutat meg több lehetséges megközelítést, a Tannhäuser-részletet egy helyben állva, nagy koncentrációval adja elő, a keze feszül csak bele a megfeszített figyelembe. A ritkaság Cilea Arles-i lányából való, finoman, érzelmesen szólal meg, aztán megint meglep a zenekar A végzet hatalma-nyitánnyal, ezt is értelemmel játsszák el, az első rész pedig a Don Carlosszal záródik.
 |
Simon Keenlyside
Posztós János / M?vészetek Palotája |
Szünet után Csajkovszkij, A pikk dámából a nagy érzésű, szerelmes dallam, aztán újra színház, a Rigolettóból a Cortigiani, de hogy ne a levegőben lógjon a vén bohóc őrjöngése, Keenlyside elénekli a felvezető jelenetet is, néha önmagának válaszol, egyszer a karmester is besegít, érezhetően most vagyunk a csúcsponton. A levezetés a Bordal a Hamletból, a ráadás két musical. A Kismet Borogyint fölhasználó Stranger in Paradise című slágere, aztán a Ha én gazdag lennék, vidáman akcentusos angollal, kotkodácsolva, kántálva. Nem megyünk haza, úgyhogy megismétli a Prológot, de most átsétál a pódium másik oldalára, hogy közel legyen azokhoz is, akiknek oda szól a jegyük.
Tökéleteshez közeli koncert, szerény és alázatos sztárral, aki azért van annyira sztár, hogy fürdőzhessünk a nagy előadó személyiség napsugarában. Amíg énekel, ő a világ közepe, az utolsó hang után meg szinte diákosan örül a lelkesedésnek, a zenekar mosolyainak. Egész este nem kellett azon agyalni, hogy miképpen muzsikálnak közben a Zeneakadémián. Ubi bene, ibi patria.
