Khell Zsolt díszlete nem árulkodik. Nem beszéli el előre a rendezői gondolatot. Oldalt magas fehér panelek várnak jelenésükre, középen a nyári színpadon dolgozgat két színészhallgató, Baki Dániel és Papp Endre, egyikük valami antennás eszközzel bíbelődik, Szacsvay László meg csöndesen hegedülget.
Közelebbről aligha meghatározható modern időkben fogjuk látni a Sirályt, ennyi vehető biztosra. Ötvös András Kosztyája nagyon feszülten várja a bemutatót, agresszív felcsattanással parancsolja helyükre a nézőként érkező családtagjait. Lelke mélyén talán nem is sikerre, inkább bukásra készül, hiszen provokál. Meg is szakítja Nyina monológját anyja első pikírt megjegyzésére. Van némi igazsága a maga művészetére, rangjára féltékeny asszonynak: fia lázadásában több a tagadás, mint az építés, az új forma, mint rendesen, formátlanságban jelentkezik.
Ascher Tamás Sirálya a Katonában a legkevésbé sem színháztörténeti, színház-esztétikai értekezés, még kevésbé programhirdető manifesztum. Emberi drámák sorozata, bonyolultan szövődő rendszere, embereké, akik közt a főszerep ezúttal művészeké. Befutottaké és próbálkozóké meg érdeklődőké, nézőké, olvasóké, drukkereké.
Az előadás nagy értéke minden szerep alaposan elemzett értelmezése és az elemzés eredményének plasztikus, érzékletes megjelenítése. Máté Gábor a memóriájával, egyes szavak felidézésével küszködő Szorinja, Jordán Adél szemünk láttára tönkremenő, bánatába belerokkanó Másája a nem mindennapi színházi varázslatok közé tartozik. Fekete Ernő okosan és elegánsan távolságtartó, kívül maradó Dornja, Nagy Ervin felszínesen érző, a szenvedélyeket magáról lepergető Trigorinja, Szirtes Ági Polinájának rákövesedett, néma szenvedése, Bezerédi Zoltán tiszttartójának durvasága és színháznézői tudákossága, Dankó István üres tekintetű, néptanítói panaszkodása a minden részletre odafigyelő rendezői és színészi kidolgozás példája. Mindezt Radnai Annamária sok részletet megvilágító vagy új fénybe helyező magyar szövege alapozza meg.
