Igaz, az egyik ismert főműnek aztán kilencszázötben az a címe és a tárgya, hogy Kövezik a kaposi Fő utcát. S igaz az is, hogy azt a földszintes, kátyús gondolkodású és poros szellemű világot, amelyben Rippl-Rónai Józsefnek modern művészetet kellett meghonosítania, nem a szülőváros, hanem a szülőhaza alkotta. Fülep Lajos magyar Don Quijote-nek dramatizálta egy esztendővel később a festőt, bár hozzátette, hogy azok közé tartozik, akiket a szélmalom fölröpít és nem sárba taszít. És valóban, a Párizsban indult, Párizsban karriert alapozó mester itthon is európai magasságokban folytatta a munkáját.

Nézzük a Kisvárosi szobát kilencszázhatból. Már a formátuma, ez a nagyon hosszan elnyúló kényelmes téglány is provokáció lehetett ebben a nagy, álló tablókhoz szokott, a nagy álló tablókban még mindig hősit, valláserkölcsit vagy néprajzit kereső festészeti kultúrában. Az enteriőr azonban nemcsak zománcos kék edényt, üres biedermeier fotelt és karosszékre dobott kendőt ábrázol mindközönségesen, hanem ezt az ember és cselekmény nélküli világot még tovább csendesíti is a tárgyak komótos-otthonos széthúzásával, hullámzó lomhaságával. Ehhez kellett a lapos képforma. Hanem ebben a kompozíciós rendben úgy ég, izzik és uralkodik a székre vetett vörös kendő, úgy harsognak, egyszersmind válaszolnak zöld függönyöknek és kékséges szőnyegeknek a hímzett mintái, amilyen színöröm addig nem tombolt a magyar piktúrában.

A legmodernebbek, a nagybányaiak­ még viaskodnak a szüzsével, mondanivalóval, közülük sokan alul is maradnak végképp ebben a küzdelemben, amikor Rippl-Rónai megteremti az önmagáért való, autonóm festészetet. És nem is az a fontos, hogy a magyar festő először haza-hazaküldte, majd visszatelepedvén itthon értékesítette mindazt, ami Párizsban is új és érvényes volt, még csak nem is az, hogy botrányok múltán elfogadtatta magát, a végén már ünnepelték is.

Hanem a művek egésze. Az, hogy a Villa előtt című olaj-kartonon a dúsan hullámzó asztalterítő nemcsak értelmez, felszabadít bizonyos szecessziós­ dekorativitást, hanem hangulatot és vizuális élményt teremt mesterfokon, hogy további sárga és fehér kastélyfalak némi tárgyi közlést és sok optikai örömöt kínálnak, s hogy a nevezetes kukoricás stílus megvesztegetően játszik a dekoratív sík és a megjelenítő tér kettősségével.

A születésnapi jubiláris kiállítás tudatosan figyel az életmű kaposváriságára, ritkán vagy sosem látott művekkel és rövid-okos magyarázatokkal vezet rá a festő és a városa közötti kapcsolatra. És akarva-akaratlanul megint csak a szélesebb, nagyobb haza jelenlétére. Mert fel kell a nézőnek fedeznie azokat a kapcsolódásokat, amelyek nem feltétlenül a helyi modellek portréiban nyilvánulnak meg csupán. Rippl-Rónairól régóta tudjuk, hogy kevésbé ezoterikus, pláne misztikus a festészete, mint párizsi szövetségeseié,­ a Nabis csoporté, hogy – lefordítva a szót –nem akart próféta lenni. Talán ez a későbbi itthoni siker részmagyarázata is. Hogy menyire nem, hogy a földön járt, azt már korai művei tanúsítják; Piacsek bácsi vásznán éppúgy rajta van Kossuth és Piacsek bácsi jellemképe, mint az art nouveau-s síkba távolítás és a dekorativitás. A Szomorúság magába roskadó, gyászoló nőfigurája messziről indult és majd a temetőművészet banalitásában köt ki, de ez fokozza és hitelesíti azt a már-már frivolan gyönyörű vörös virágfüzért, amely a háttér nem is azonosítható fekete arcképét (szentképét?) keretezi.

Az aktok könnyedén erotikusak és nagyon, elsöprően festőiek, a portrék karakteresek, de fő közölnivalójuk inkább szín, kontúr és ritmus, és a Fő utcai képen – ezért az élményért érdemes újra és újra Rippl-kiállítást rendezni – köveznek ugyan szorgalmasan, de a lényeg a teren kívüli kék szoknyákban, fekete kalapokban és a varázsosan szürke talán-kövezetben rejlik.