Réthly Attila rendező Hamvai Kornél fordító segédletével merész játékot űz a szombathelyi nézőkkel. Úgy tesz, mintha a leggátlástalanabbul olcsó szórakozással kínálná őket a nyár végi estéken. Sőt késő délutánokon. Az előadást hat órakor kezdik, hogy sötétedés előtt érjen véget. Spórolnak az árammal? A színészekkel biztosan. Akinek éppen nincs szerepe egy jelenetben, a főszereplőt kergető násznépben és egyéb csoportozatokban tűnik fel. Az úri hölgyek karában fátyol alatt szakállas férfi például. Ám ez nem takarékosság, hanem viccelődés.

Ha nem bukkanna fel a játék elején a süket nagybácsit pompásan elrajzoló Jordán Tamás, hamar hazakívánkoznék, gondolván, a szokásos nyári átverésben lesz részem: a történet bohóságát túlszárnyalni igyekvő izzadságos röhögtetéssel hoznak kínos helyzetbe. Mindenre rátesznek egy lapáttal, duplán csattantják a poénokat, mindenkit tökhülyének ábrázolnak. Ám aztán az olyan rossz, hogy az már jó ismerős érzése fog el.

Hajmási Dávid, Endrődy Krisztián, Horváth Ákos Mészáros Zsolt

Muszáj röhögni azon, amin a jó ízlés nem engedné. Az előadás lassacskán átvisz a jól kiszámított bohózatból egy másik műfajba, a blődlibe. Az eredetiből csak a hajsza, az üldözés-menekülés marad. A szerző fifikás ötlete, hogy a sóváran űzött létfontosságú kalap egy példánya végig ott lapul a hős lakásán, másrészt az, amelyet megevett a ló, azonos azzal, amelyet pótlásul keresnek, elsikkad. Cserébe viszont a szerző gondoskodik sok apró patronról, amelyek szép sorjában pukkadoznak. A süket nagybácsin kívül van kertész após vidékről, akit szorít a cipő, a menyasszonyt egy tű döfködi a ruhájában, a rabiátus katonatiszt folyamatosan tör-zúz, a kalaposüzlet alkalmazottja átizzadt ingétől szeretne megszabadulni.

Klimó Péter díszletét is a takarékosság szelleme ihlette: a megyeháza udvarán sárga foltos, szimmetrikus kulissza simul a mögüle kilátszó sárga épülethez, funkciója, hogy sugározza a déli napfényt. Mintha az esős Párizsban játszódó és firenzei kalapról szóló történet valahol Dél-Olaszországban, Nápolyban esne meg ezúttal. Müller Péter ismerős dallamokból összeszőtt zenéje is ezt sugallja. Varga Alexandra és Zelenka Nóra ruhái meg a múltat, a darab és történet korát, az eggyel ezelőtti boldog-szomorú századvéget idézik föl.

Jordán Tamásé mellé felsorakozik néhány elragadó színészi alakítás. Mertz Tibor a hirtelen természetű öröm apa, Németh Judit a sznob bárónő, Endrődy Krisztián a féltékeny professzor szerepében csaknem jellemkomédiát formáz, Horváth Ákos monumentálisan tomboló katonatiszt, Fekete Linda előírásosan ájuldozó, csalfa asszony, Sodró Eliza nekitüzesedő, szende menyasszony. A kalaposnő, Edvi Henrietta egyszerűen gyönyörű. Hajmási Dávid a bajba került ficsúr szerepszabványát a földszintes találékonyság izgékony sármjával telíti.

Mikor a vége felé a nagybácsi összefoglalja a nap történetét, úgy vélve, hogy meghalt, a kihallgató rendőrtisztet Szent Péternek nézi, és kész megvallani minden bűnét, pillanatnyi megrendülés suhan át a színen. Aztán marad a pokoli vigasság, a derűs borzongás.