galéria megtekintése

Pisztolypárbaj a kávéház előtt

Az írás a Népszabadság
2014. 11. 28. számában
jelent meg.


Horváth Gábor
Népszabadság

Bár fegyveres erőszakért csaknem egy évig börtönben ült, lakóhelyén, a dél-franciaországi Antibes-ban emlékművet állítottak és teret neveztek el Sydney Bechet-ről, a dzsessz első nagy korszakának meghatározó egyéniségéről. A szaxofonos-klarinétos-zeneszerző kalandos élete 62 évig tartott.

Kora reggel volt, de az átzenélt éjszaka után Sidney Bechet még mindig a Rue Fontaine egyik kávéházában diskurált társaival, amikor a bendzsós, „Little Mike” McKendrick megkérdőjelezte, hogy ismeri a számaik akkordmeneteit. Mások tudni vélik, hogy azon vesztek össze, ki fizesse a következő kört. Mindenesetre szó szót követett, mígnem Bechet hazaszaladt a pisztolyáért. „Little Mike” zsebében is lapult egy, így a munkába induló párizsiak megdöbbenésére tűzharc tört ki. Lévén 1928, azt hihették, hogy Al Capone Chicagójában vannak. A bendzsós célt tévesztett, Bechet viszont lábon találta a zongorista Glover Comptont, és két nő is megsebesült.

Bechet tizenöt hónapot kapott, amiből tizenegyet le is ült. McKendrickkel kibékültek, Comptonnak viszont sosem bocsátotta meg, hogy cserbenhagyta. Amikor meghallotta, hogy a zongorista kártérítési pert akar indítani, megfenyegette, hogy inkább a másik lábára vigyázzon. Compton elállt a pertől. A kornétán, klarinéton és szopránszaxofonon egyaránt zseniális kreol, bár nem volt magas termetű, sosem habozott használni brutális fizikai erejét.

Ült londoni fogdában is, mert megvert egy prostituáltat. Texasban csak szerencséjének és az épp arra járó tehervonatnak köszönhette, hogy nem lincselték meg, amikor egy kisvárosban fittyet hányt a színes bőrűek éjszakai kijárási tilalmára, sőt véresre vert egy fehér férfit, amiért az megkérdezte tőle, mit keres a szabad ég alatt. Kisgyerekkora óta nyilvánvaló volt, hogy nem képes uralkodni az indulatain, és amit a fejébe vesz, attól senki sem tudja eltántorítani. – Nem, nem! Nem ugatunk, mint a kutya, és nem nyávogunk, mint a cica! – mondta neki egyik klarinéttanára, aki megpróbálta lebeszélni a dzsesszről, pontosabban annak New Orleansban éppen érlelődő előzményeiről.

 

Ám Bechet ott és akkor született, amikor a dzsessz. Mi mást is akart volna játszani? A kreol családokban a XIX. század végén az európai zene volt a divat, bluest vagy dixie-t csak a feketék játszottak. Sidney még rövidnadrágot hordott, amikor New Or leans leghírhedtebb fekete mulatóiban a kor legismertebb muzsikusaihoz, Bunk Johnsonhoz és King Oliverhez ült be zenélni.

Tizennégy évesen már saját rezesbandájával vett részt a felvonulásokon. Hamar rájött, hogy tetszik a nőknek. Ahogy egy forrás írja: széles sávot vágott a város hölgykoszorújában. Közben ivott, verekedett. Hiába szánta neki családja a decens téglavető- vagy fodrászszakmát, hiába kérték meg a körzeti tanfelügyelőt, hogy kötelezze iskolalátogatásra. Kamaszkorára már csak a dzsessz meg az azt övező dicsőséges éjszakai élet létezett a számára. Senkit nem tűrt maga fölött: egyik társa se kaphatott egy centtel sem többet a gázsiból. Minden hangszeren olyan erősen fújta, ahogyan a tüdeje bírta – ellenben elképesztően szvingelt és bőkezűen alkalmazta a New Orleansban tanult széles vibrátót. Elsöprő versenyszellem élt benne, mindig mindenben az első akart lenni. Másrészt olyan zenészekkel játszott a legteljesebb harmóniában, mint Louis Armstrong vagy Duke Ellington.

Sydney Bechet mindig mindenben első akart lenni

Amikor az Original Dixieland Jazz Band 1917-ben kijött az első dzesszlemezekkel, Bechet megjegyezte, hogy a fehérek tőlük tanulták a stílust, amikor New Orleansban az utca túloldalán lévő bárban játszottak. Magát tartotta a dzsessz „feltalálójának”, játszott a szerénytelenül Jazz Kingsnek nevezett formációban is. 1922-ben az ODJB „farvizén”, egy másik, negyvenfős, énekesekből és muzsikusokból álló társulattal került Londonba, ahol némely estéken ötezer táncos kedvű britet szórakoztattak – mígnem jött az a bizonyos utcalány és kiutasítás. Turnézott Berlinben, még a Szovjetunióban is. 1925-ben Josephine Bakerrel és a Revue Nègre társulatával került Párizsba, ahonnan 1929-ben utasították ki.

Pont a nagy válság idején ért haza New Yorkba, trombitás barátjával, Tommy Ladnier-vel ruhatisztításból éltek, és a mosoda sarkában zenélgettek a betévedő régi cimborákkal. A többsávos stúdiófelvételek egyik korai kísérletezője volt. 1941-ben a Victor cégnél a Sheik of Araby klarinét-, szoprán- és tenorszaxofon-, zongora-, nagybőgő-, illetve dobszólamait is ő játszotta fel – de ezzel sem keresett eleget,mint ahogy zenetanítással sem. Csak 1950-ben fordultak jobbra a dolgai, amikor megint Párizsban szerepelt, és Franciaország-szerte roppant népszerű lett. Ekkortól rengeteg felvételt készített, Az éjszaka egy boszorkány (La Nuit est sorciérer) címmel késő romantikus balettzenét is írt.

1959-ben vitte el a tüdőrák, éppen 62. születésnapján. Ernest Ansermet svájci karmesternek, aki 1919-ben hallotta a huszonkét éves Bechet-t, J. S. Bach jutott róla eszébe. Ellington azt mondta, minden, amit Bechet játszott, tökéletesen egyedi, saját volt: „Őszintén gondolom, hogy ő volt a legkülönlegesebb ember, aki valaha ebben a zenében alkotott.”

Gershwin Summertime-jához játszott bevezetője a kritikusok szerint minden idők egyik legmeghatározóbb hangszeres szólója. Mindez egy notórius börtöntölteléktől. Tulajdon bátyja, Leonard Bechet megjegyezte, lehet, hogy „ezeken a dolgokon” kellett átesnie ahhoz, hogy így tudjon zenélni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.