Hamisítatlanul angol intézményről van szó, mely egyben elválaszthatatlan része az ún. brit nyári szezonnak, amikor az establishment, "mindenki, aki valaki", megmutatja magát a chelsea-i virágkarneválon, az epsomi derbin, az ascoti lóversenyeken, a henleyi regattán, a wimbledoni teniszbajnokságon, végül az Isle of Wight-on a cowesi vitorlás tornán.

Máshol, mint a szigetországban aligha képzelhető el, hogy egy gazdag ember vidéki birtokán operaház épüljön, azzal a céllal, hogy zavartalan környezetben, a próbákra hagyott szinte korlátlan idővel, mint az alapító, John Christie fogalmazott, "nem pusztán az itt elképzelhető legjobb, hanem a létező legjobb" előadások jöjjenek létre. John Christie nagy zeneszerető volt, rendszeres látogatója a bayreuthi, salzburgi és müncheni fesztiváloknak. 1931-ben, immár 51 évesen vette veleségül a nálánál 18 évvel fiatalabb kanadai operaénekesnőt, Audrey Mildmayt.

Az ifjú szoprán tehetséggel az oldalán Christie becsvágyó projektbe vágott bele. Saját operaházat akart építeni, tisztességes méretű színpaddal és akkora zenekari árokkal, ahol elfér egy kis vonós zenekar és egy villanyorgona. Audrey rábeszélte, hogy ha már ennyi pénzt kiad, hozzon létre valami érdemlegeset. Így készült el 1934-re a 300 fős nézőtér, a rendes méretű zenekar befogadására alkalmas árok és főleg a kor legmagasabb műszaki színvonalán álló színpad.

A történelem bizonyos fokig a Christie házaspár segítségére sietett, hiszen a zenei vezetést a nácizmus elől menekülő világhírű Fritz Busch és Carl Ebert vállalta el. Az első, mindössze kéthetes szezon műsorán Mozart operák szerepeltek. A Figaró házasságának premierje egy csapásra meghódította a kétkedő közönséget, mely Christie kérésére szmokingba öltözve vagy nyolcvan kilométert utazott különvonattal Londonból az eseményre. John Christie fia, Sir George 1958-tól vette át az operaház vezetését.

A tartós siker ellenére a nyolcvanas évekre világossá vált, hogy a régi épület küszködik a technikailag igényesebb produkciók műsorra tűzésével, mint ahogy a közönség jegyigényét is egyre kevésbé lehetett kielégíteni. Sir George mindössze másfél évvel azután, hogy a régi termet lebontották, általános elismerés mellett adhatta át rendeltetésének a varázslatos sussexi tájba, a legelőbe és virágoskertbe belesímuló faburkolatú operaházat, a modern építészet kitűnő akusztikájú remekét.

A koncepció alapjaiban nem változott az elmúlt hetvenöt évben, még ha újabban talán kevésbé elitista is az operaház. Míg azelőtt jószerivel csak protokoll vendégek, vagy az áhított Baráti Kör tagjai, - ebbe a várakozási idő tíz év is lehet, - jutottak be, újabban a kevésbé felkapott előadásokra az interneten keresztül is árusítanak jegyet.

Az órákkal az esti előadás előtt piknikkosarakkal, pokrócokkal vagy összecsukható kerti bútorral érkező, majd pezsgőt vagy a nem létező angol nyár italát, Pimmst kortyolgató, damasztabrosszal, ezüst evőeszközzel megterített, virággal díszített asztalok mellett falatozó "pingvinek" és többnyire hosszú estélyi ruhát viselő hölgyeik látványa, a háttérben pedig a sok száz bárány bégetése éppúgy hozzátartozik ma is Glyndebourne-hoz, mint az előadások kiegyensúlyozottan magas színvonalára való törekvés.

Az ezredforduló óta az alapító unokája, Gus vezeti az operaházat. Bár családi vállalkozásról van szó, az intézmény évről évre gyarapodik és válik többek számára hozzáférhetővé. A nyár végeztével az előadások vidéki turnéra indulnak, mégpedig úgy, hogy a nagy szerepeket az addig a kórusban fellépett fiatal tehetségek töltik be. Immár haladó hagyomány, hogy a rendszerint hat, részben új, részben felújított produkció egyike félig szcenírozott formában a londoni Royal Albert Hallban vendégszerepel.

Idén Purcell A tündérkirálynő című szerzeményét tekinthette meg 1200 helyett 5500 zenerajongó, jó esetben 5 fontért. A tévénézők idén a Sky Arts csatornán öt szombaton láthatnak egy-egy előadást. Július 25-én történetesen a Fischer Iván vezényelte 2006-os Cosi fan tutte kerül adásba. A sorozat augusztus 15-én érkezik csúcspontjára, amikor élő közvetítésben sugározzák Donizetti Szerelmi bájitalát. Glyndebourne-t nem csak a szokatlanul hosszú próbaidőszak különbözteti meg a többi vezető brit operatársaságtól.

A függetlenségüket féltékenyen őrző Christie-k a recesszió, a szponzorok között előkelő helyen szereplő bankvilág megroggyanása ellenére is ragaszkodnak az önfinanszírozáshoz, még ha ez azt is jelenti, hogy a gázsik nem vetekednek a szubvencionált operaházak (pl. Royal Opera House) lehetőségeivel. Az egyensúly érdekében idén a legtehetősebb, vagy legelszántabb zeneszeretők már 210 fontot fizetnek a legjobb jegyekért, míg a 30 éven aluli "új közönség" 30 fontért feszíthet az első sorokban. Ugyanígy, egyes produkciók merészebbek, mint mások. Az idei sláger, a Richard Jones rendezte, az 1940-es évek vidéki Angliájába helyezett Falstaff hallatlanul szórakoztató volt, de nem feltétlenül felelt meg a konzervatívabb ízlésnek, míg a már említett Tündérkirálynő a legkevésbé sem tűnt provokatívnak.

A 45 éves Gus Christie magánéleti boldogságát is Glyndebourne-nak köszönheti. Első házasságának nagy nyilvánosságot kapott összeomlása után 2005-ben itt szeretett bele az ausztrál Danielle de Niese-be, aki Händel Giulio Cesare című operájában énekelte Cleopatra szerepét. Christie nagyapja nyomdokait követve ez év decemberében vezeti oltár elé hozzá hasonlóan az Óceán másik oldaláról választott kedvesét.