Érkezzünk most meg némi kitérővel a Csapó utcához.

Ilyenkor a Messziről Jött ember legelőször ugye az interneten tesz egy kiadós kört: mi állt ott korábban, hogyan indultak a tervek és aztán hogyan alakultak át szép fokozatosan? Mit vizionáltak még papíron a tervezők - ami aztán vagy érezhető is lesz a valóságban vagy nem. Debrecenben például az utóbbi években gyakran használtuk zsurnalisztikai „bezzeg" értelemben, mint a tehetetlenkedő főváros ellenképét, és tény, ezen az alföldi laposon és kisebb belvárosában sokkal látványosabbak a csomópontokba szervezett megújítások - lásd Fő utca, Fő tér, Kölcsey Központ. Hasonló konglomerátum készült el tavaly a régi piac helyén is, ráadásul a bevált „3 in 1" szellemében - más kérdés, hogy hasonlóan sikeres-e.

És persze, hogy mi lenne itt a siker? Az önkormányzat számára például ingatlangazdálkodásilag ez mindenképpen siker, hiszen sikerült eltakarítani a belváros egyik kétes állagú tömbjét (a korábbi, erősen lepusztult piac 1976-ban épült), miközben az önkormányzati telekért és az egyéb kiterjedt lehetőségekért cserébe a beruházó még iskola felújításokat és más közterület fejlesztéseket is bevállalt. Az önkormányzat helyett, folytathatnánk a mondatot, de nem így folytatjuk már jó ideje, hiszen tudjuk, az önkormányzatoknak nincs ilyesmire pénze, az önkormányzati pénztelenség szinte eposzi jelző. És akkor jön a titokzatos vállalkozó, akinek még így is megéri.

Az itt következő mondatot aztán már el sem szoktuk kezdeni, nevezetesen hogy nyilvánvalóan valamit, valamiért. Tehát ha valaki nem a kevés pénzét kockáztatja, akkor annak ára lesz, méghozzá közösségi ára: a privatizálás logikájának megfelelően közterületek alakulnak át észrevétlenül - itt jön egy méretes fekete doboz, amibe, mi halandók ugye, nem láthatunk bele -, a doboz legvégén meg kijön a kapitalizmus a hétköznapok szintjére ereszkedve fizetős parkolóval, fizetős vécével és némi lakossági zsörtölődéssel. Van, aki nosztalgiából, van, aki antikapitalista indulattal dühöng, a lényeg: hiába került oda valami Új, ha közben az apróságok elrontották a szánk ízét.

Mert - és akkor lépjünk egyet hátra -, mi történt Debrecenben? Újabb hármas, városi csomósodás jött létre: először megépült a kisebb üzletközpontba oltott irodaház Pulykakakas, majd egy hatalmas pláza, ami egy később befejezendő kamaraszínház tömböt is magába olvaszt, (Debrecen Fórum Kulturális és Kereskedelmi Központ, a hármas felelős tervezői pedig Dr. Finta József és Szabó Tamás János a Finta és Társai Építész Stúdióból), és ami a maga helyén kultúra nélkül is színvonalas, hiszen lehetne éppen fémkonténer is a város szélén. Lehetne persze izgalmas városközpont is, világ csodája, de nem lesz az, hiszen annyi nem építészeti és urbanisztikai szempontnak kellene megfelelnie, hogy abban sosem az elegáns térszervezés fog győzni. A hármas egyrészt újabb utcákat csatol a későbbi belvárosi sétálóövezethez, másrészt mint pláza, mégis csak vákuum, célirányos privát terület inkább a városi szövetben.

És akkor itt a piac, amit sokoldalú tagolásával tervezői nyilván a legkomponáltabb épületnek tartanak a homlokzaton körbefutó lépcsőrampáival, a felülről beleékelődő irodatömbökkel. A panaszkodó civilek szerint viszont alig lehet elférni benne az asztalsorok között, és szűk, de magas. És piac-e még az, ami inkább vásárcsarnok? Utóbbi nyilvánvalóan sokkal városibb jelenség, üzemszerű zárt csarnok, miközben nosztalgiáink ilyenkor mindig a nyitott piacok szabad áramlását keresik. Viszont ha Miskolctól az erzsébetvárosi Garay térig végignézünk a hazai új piackínálaton, a régi csupán mint hely, és jobb rosszabb lehetőségként merül fel az ingatlanfejlesztésre, az átalakuló piaci placcok mindig sokkal jövedelmezőbb épületrészek közé zárva térnek csak vissza. Így állunk ma, és ezek után beruházások és nosztalgiák közé szorítva Debrecenben is nagyon nehéz lenne építészetről, meg esztétikáról beszélni.

Debreceni piac