Gondolkodtak-e már azon, hogy mit csinál egy árvízvédelmi szakember aszály idején? Valószínűleg ugyanazt, amit a szél, amikor nem fúj: készül a legközelebbi alkalomra, amikor ismét megmutathatja, mit tud. A Dunával is ez lehet a helyzet két árvíz vagy két komolyabb vízszintcsökkenéses állapot között, legfeljebb az előbbi – ha jól működik a kormányzat sajtója (márpedig az jól működik) – nagyobb hangsúlyt kap a napi hírekben.
Emlékeznek még 2013 júniusára, amikor Orbán Viktor farmernadrágban és hét mérföldet lépő gumicsizmájában gyakorlatilag mérgezett egérként rohangálta végig az országot a folyó belépési helyétől a kilépés pontjáig? A híradásokban gondterhelt arccal hajolt a vízügyi térképek fölé, és egy jól értesült, az ország gondját a szívén viselő vezető módjára kérdezett. Aggódva figyelt olyan dolgokra, amelyeket sem ő, sem közönséges földi halandó nem ért.
Az akkor készült kormányzati PR-videókból sugárzott az erő és az abba vetett hit, hogy ha Orbán akarná, kisujja egyetlen mozdulatával képes lenne megálljt parancsolni az amúgy is szerény áradatnak,
s ha ő a maga testi valójában is jelen van, még akár a legvadabb hóvihart is szikrázó napsütéssé változtatja – no jó, legfeljebb másnapra. (Ez ugyanabban az évben, de kicsit korábban, még március közepén történt, amikor a meteorológusok által előre jelzett hóförgeteg idején sikerült majmot csinálnia magából a TEK-nek, katasztrófavédelemnek és az SMS-eket küldözgető belügyminiszternek. S ha mindez nem lett volna elég, másnap valamennyien egymást túllicitáló, magukat mosdatni próbáló hazudozásban törtek ki.)
