De túlontúl igazi író ahhoz, hogy igazán hazudhasson, úgyhogy megírja a század – ha talán nem is az egyik legjobb, de – bizonyosan legfontosabb művét, a Rozsdatemetőt egy „történelem alatt élő" munkáscsaládról, a hazugságoknak arról a stabilnak tűnő, rétegzett, de egy ponton szükségszerűen beomló talajáról, amelyen járnak, amelyen, ne tévedjünk, mindannyian járunk.
Úgy telt el velünk, mindnyájunkkal ötven év, hogy a puszta túlélés érdekében, azért, hogy „minden mehessen tovább", miközben mindennek vége volt, mindent és mindenkit szisztematikusan elfelejtettünk: az elhullottakat, háborúkat, forradalmakat sorban. Kimeszelnek, a legendás Pék Mária, amolyan munkás ősanya halat ránt, túrós csuszát készít minden ilyesmi után, esznek és folytatják, amit addig.
Például a főszereplő, Hábetler Jani gyerekét, aki némi feledékenység okán elpusztul Auschwitzban. Fejes itt olyan kíméletlenül és fájdalmasan őszinte, konokul kopár, csupasz stílusa olyan kegyetlenül világos és egyszerű, hogy lehetetlen nem észrevennie annak, aki olvassa, hogy élünk, hogy adatott élnünk ebben a században és országban. Amikor megszületett, elismert és vitatott botránykönyv lett, olyan széles tömegek témája és problémája, amilyenekről jelen körülmények között semmilyen író nem álmodhat.
Azóta eltelt újabb bő ötven év Hábetlerország életéből, regényekkel, színdarabokkal, színpadi sikerekkel – Mocorgó, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Kéktiszta szerelem, Cserepes Margit házassága, A hazudós (és más történetek az ezerszer áldott nyolcadik kerületből), Vonó Ignác –, majd évtizedes, egyre végérvényesebbnek tűnő hallgatással és felejtéssel. Megváltozott az irodalom státusza, nyelve. Fejes művét elsodorta az új és újabb próza, világát teljes végérvényességgel a rendszerváltás.
De Hábetlerország élete tovább folytatódott azért, kimeszeltük a hazát egyik végétől a másikig, Pék Mária halat rántott, és mentünk tovább, mintha mi sem történt volna. Ugyanoda, vissza, örökké. Nyilván tudta mindezt, de már nem érdekelte. Minket sem érdekelt ő többé és –bölcsen – ő sem figyelt már ránk. Kiismerte rég a dolgokat és alighanem egészen egyszerűen megunt bennünket.
A vele is közös hazugságainkat, hárításainkat és tereléseinket, az öröknek tűnő önbecsapások végtelen köreit. Tudta jól, hogy mindig minden szembejön majd újra, hogy nem úszunk meg semmit, de nem is tanulunk belőle.
Hosszú élete utolsó éveiben már minden érdeklődést hárított, nem kívánt semmit üzenni az utókornak, nem kívánta levonni hosszú élete gazdag tanulságait, egészen egyszerűen fütyült ránk. A túloldalt fürkészte már réges-régen.
Az önismeret volt a fő kérdése a legfontosabb munkáiban, ezért is különösen aktuális. Nemrégiben György Péter fontos írása hívta fel erre és Fejesre egyáltalán a figyelmet. Régen nem tartozott már közénk, és csak most ébredhetni rá, hogy ennek ellenére milyen fontos volt tudni, hogy nemrég, pár órája vagy napja még itt volt.
És akkor kimeszelünk, Pék Mária halat ránt és.
