Az utolsó öt percig eléggé egyértelmű volt, ami ment. Az ember bólogat: így jár mindenki, aki más akar lenni, ami. Hiába szeretne Fischer Iván Magyarország nagy gondolkodói közé tartozni, attól ő még zenész marad, mi sem bizonyítja jobban, mint ez A varázsfuvola. Az előadást nemcsak vezényelte, de rendezte is a karmester, és mintha az egész problémát szerette volna megkerülni.
Az „egész probléma” jelen pillanatban az, hogy mire is véljük ezt a darabot. Mesének egy kicsit hosszacska, felnőtt darabnak kicsit gyerekecske, és a felnőttek mindjárt jönnek azokkal a kérdésekkel, amelyek a gyerekeket egyáltalán nem zavarják. Hogyhogy jó lesz abból, akire azt mondják, rossz? Hogyan válhat így szét értelem és érzelem? Taminóval kellene lennünk, vele is vagyunk, de jobban szeretjük Papagenót. Vagy egy gyakorlatiasabb kérdés: hogyan kell írni azt, hogy az Éj királynője? Na, erre a készítők sem tudják a választ, már a kivetített főcímben is hol nagy K, hol kicsi.
Egyébként úgy érzem, értem Fischer Iván megoldásait. Mivel a legtöbben gyerekkorunkban találkoztunk A varázsfuvolával, nincsen más dolgunk, mint előszedni magunkból mindazt, ami megmaradt a gyermekből, és élvezni tudjuk az előadást. A díszlet óriási, vetített mesekönyv, amelyben feliratok a német szöveg fordítása. A prózát magyarul mondják, néha meglepően rosszul, hiszen máskor ügyes színészekre van bízva a beszéd, többek között Kiss Diána Magdolnára meg Molnár Gusztávra.
