– Egy kakukkos óra, disznóvágás, kudarcos elvonulás Szigligetre, az imádott kutya halála. Azért rögzítette most ezeket, hogy a kozmológiai távolodás ellenére mégiscsak legyen egy fix pontjuk? Egy könyvtárgy? Máshogyan: miért fog prózaírásba a zenész-dalszerző?
– Ez a zeneszerző-szövegíró karakter már régóta foglalkozik írással. Egy Kistehén-lemez kialakulásánál legalább akkora szerepe van a szövegnek, mint a zenének. Korábban készítettem rövidfilmeket, írtam forgatókönyveket is – hogy most éppen novellák jöttek elő, annak részint az az oka, hogy az elmúlt tíz évben sok olyan történet esett meg velem, ami mellett nem akartam egyszerűen csak elmenni. Izgatott, hogy rögzítve lássam a saját nézőpontomat.
– A kötet végén azt olvasom: „A történet szereplői kitalált karakterek, a valósággal bármely hasonlóság csak véletlen egybeesés”. Igaz ez?
– A valóság és a fikció furcsa, sajátos keveréke ez a könyv. Vannak szereplők, akik ma is élnek, bizonyos figurák pontosan felismerhetők, de még hozzájuk is tapadnak fiktív elemek. De közben senki lelkébe nem akartam beletiporni. Fontos kérdés, hogy az ember mennyire vállalja önmagát, mer-e nyíltan, őszintén, mélyen írni magáról és a körülötte lévőkről, persze úgy, hogy lehetőleg senkit ne bántson. Szerintem csak így lehet. Ha hiteles, érvényes művet akarsz létrehozni, nincs más lehetőséged, mint kiállni, vállalni, hol tartasz, levetkőzni teljesen.
NÉVJEGY
Kollár-Klemencz László
Tájrendezőként, majd lovastanárként diplomázott. Szövegíró-énekes, rendező, filmes. Az egykori Andersen zenekar tagja, a Kistehén frontembere, a Budapest Bár állandó tagja. Miért távolodnak a dolgok? című kötete a Magvetőnél jelent meg.
– Új természetírások – az alcímről Thoreau és Oravecz Imre ugrott be. Milyen előzményei vannak a mostani elbeszélésgyűjteménynek?
– Amerikában láttam egy fotókkal illusztrált novellagyűjteményt, aminek szintén ez volt az alcíme. A címlapon ott állt egy baseballsapkás farmer, a háttérben egy John Deere meg a végtelen szántó – volt az egésznek valami Edward Hopper-es időtlensége. Egyszerre volt nagyon archaikus és nagyon mai. A kötet novellái is ebben a tartományban mozogtak. A környezet, a természet, a vidék nagyon ősinek tűnt, a feszültségek viszont maiak voltak. Azt hiszem, az én írásaim is rímelnek erre a kontrasztra, így jött, hogy valami hasonló irányban lehetne őket összeterelni, hasonló alcím alá. Stilárisan egyébként talán Raymond Carver és Hazai Attila dolgai voltak meghatározók. Szeretem az ő szikárságukat, a tőmondataikat, az egyenes, minimalista stílust. Azt gondolom egyébként, hogy nemcsak a városi vágyik a természetbe, hanem a természetközelibb, vidéki ember is a városba. És egyik sem nagyon tud meglenni a másik nélkül. Gondoljunk csak az egyre sokasodó közösségi kertekre a nagyobb városok közepén. Vagy a biciklisekre. Nem záródik, hanem éppen hogy nyílik az olló. Egyaránt fontos a jó levegő és a jó társaság, a jó lehetőségek. Hiszen egy „új természetnek” egy élhetőbb, kényelmesebb közösség is nagyon fontos eleme. Nem csak egy platánfa.
– Néhány éve még tízezrek előtt szólt az Erdős Virág versére írt Ezt is elviszem magammal egy tüntetésen, a legutóbbi, Szomjas nők című lemezen azonban nemigen érezhetők a társadalmi reflexiók. Már nem érdekli magukat a közélet?
– A 2012-es Milla-tüntetés idején nagyon benne volt a levegőben, hogy talán eredményes lehet egy kvázi a semmiből, alulról építkező civil erő. Most viszont szétterülő állapotot érzek. Nem mintha jobb volna a helyzet úgy általában az országban, mint korábban, csak azt gondolom, hogy nagyon nagy részben kiismerhetetlen, önemésztő folyamatok zajlanak a társadalomban. Nem nagyon látom át, mi folyik, komolyan. Mindenesetre az látszik, hogy akkor az a dolog nem sikerült. Nem ment mégsem. Akármilyen nagy egy tömeg, iszonyú tehetetlen tud lenni. Pláne hogy konkrét tudomány foglalkozik azzal, hogyan lehet egy tömeggel bizonyos dolgokat elérni, milyen akciók, milyen szavak kellenek ahhoz, hogy valaki kihasználja az embereket. És aki ehhez ért, azt csinál az emberekkel, amit csak akar. Ezt látjuk. Még ha úgy érzed is, hogy érted, mi történik körülötted és veled, azt hiszed, hogy látod, mi van – közben azért a paplan alatt mennek az ikszedik körök. Lehet, hogy hülyén hangzik, de én éppen ezért tiltanám be, hogy egyszerre óriási tömegeknek lehessen szónokolni. Minél nagyobb egy embermassza, annál jobban torzul az alapvető mondandó, torzul a forma és torzul a tartalom is, elvész a személyesség. Míg ha szemtől szemben kell megvédened a véleményedet, muszáj hitelesnek lenned, a tömegben való gondolkodás szerintem nagyon sokat ront – mindenen. Ötven embernek nem lehet hazudni. Ötszáznak már majdnem. Ötezernek, na pláne ötszázezernek már könnyedén.
