Tombolnak a Mama, kérlek! előtt, lúdbőrözve ismerik fel magukban Kárpáthyék gyermekét. Azok is tudják, melyik számnál hol kell tapsolniuk, akik élőben még nem, csak valamelyik egykori keletnémet tévécsatorna kulturális műsorában látták. És Koncz nem hálátlan: mesél, viccel, ugrándozik, csókokat dob, emlékszik. Amikor a számok között megszólal, néhány pillanatra megáll a levegő. Főleg, ha németül beszél.
– Nem tudom, hányan nem értik, amit magyarul mondok. De nagyon remélem, hogy a nyelvi nehézségek nem fognak elidegeníteni minket egymástól – mondja. Szavait morajló nevetés fogadja: hogyan is gondolhatja, hogy néhány érthetetlen strófa keresztbe tehet a harmincéves barátságnak? Különben is: a többség tudja, miről énekel. A nyolcvanas évek elejéig több albuma is megjelent Németországban az Amiga Kiadó gondozásában, nemcsak magyar, hanem német nyelvű dalokkal. Lemezeit pedig máig folyamatosan keresik.
– A férjem szereti Koncz Zsuzsát – foglalja össze lényegre törően Frau Blumenthal, hogy miért autóztak 250 kilométert Wismarból Berlinbe szombat délután. Társa decensen hátrakulcsolt kezekkel magasodik fölé. Magától értetődő természetességgel és meghökkentően komoly arckifejezéssel meséli, hogy neki Koncz összes albuma megvan, gyűjteménye jó részét pedig ma is magával hozta. – Mert van nekünk egy lemezjátszónk – szakítja félbe berlini barátnőjük –, a koncert után együtt átmegyünk hozzánk, és otthon hallgatjuk tovább a számokat bakeliten.
Blumenthalék ugyan hiába várták a Mitternachtshochzeit-ot (Éjféli esküvő), nem mondhatták, hogy az új album számai többségben lettek volna az örökzöldek rovására. – Szájról szájra jutott el hozzánk a koncert híre – meséli Kiss Gabriella. – Van egy kis vendéglő, vagy inkább kocsma: a Zum György. Oda szoktunk összejárni, idősebbek, meg fiatalok is. Eszünk, iszunk, beszélgetünk. Ott szedjük össze az infókat – avat be. 2008-ban költözött Berlinbe. A szerelme miatt. Korát tekintve nem tartozik a Koncz-koncertjárók gerinchadába, mégis azért jött, hogy emlékeket keressen. – Arról a régi, jó, igazi Magyarországról – próbálja körülírni.
Zengenek az AdK téglaburkolatú falai. Az Ahogy lesz, úgy lesz sorait éneklő közönség morajló hangja önálló erőre kap: szomorkás hévvel kapaszkodnak a dalba fonódó aktuálpolitikai szálba. A „magyar helyzetet” azok is ismerik, akik az átvezető szavakban nem értették a múlt vasárnapi választásokra való utalást. – Sajnáljuk ezt az egészet, ami Magyarországon folyik – nyilvánítja részvétét Günter Krüger és Manfred Hollatz. Hatvan felett járnak. Gondosan nyírt fehér hajuk, világoskék szemük és vajszínű ingük egyforma árnyalatú. Fülükben egyszerre csillan az apró gyémánt fülbevaló. Még a sportcipőjük is hasonlít. Türelmetlenül téblábolnak a folyosón, a szünet végét várják.
– Szegény Shusha, biztos vissza kell fognia most magát. Ismerjük ezt, így volt ez az NDK-ban is – egyszerre beszélnek, mégsem vágnak egymás szavába. Egyszerre is bólogatnak. Krüger egy Koncz-CD-t szorongat a kezében. Németül van. A kedvenc számát várja. Jeder Taler hat zwei Seiten: Az éremnek mindig két oldala van. – Ki tudja, talán még elénekli ma – teszi hozzá úgy, mint aki nem sok reményt fűz a dologhoz. Sajnálják, hogy kevés számot énekel ma németül. De a magyar szöveg alatt is pontosan dúdolják a dallamot. Viszont örülnek, mert úgy tűnik, hogy van, ami nem változik: – Mindig rögtön magával ragadta a hallgatóságát. Az első perctől fogva. Harminc éve is, és most is. Azóta is szuper nő, szuper hanggal.
