A Portnoy-kór című regényével lett igazán híres, már ha a hírnevet az eladott példányok alapján számítjuk, mert abban másoknál szabadabban beszélt a szexualitásról. Annak magyarra fordítása nem is váratott sokáig magára, az Ellenélet viszont 1986-ban jelent meg először az anyanyelvén, s nekünk huszonnyolc esztendőt kellett várnunk, hogy egyik jeles fordítója, Nemes Anna tolmácsolásában a kezünkbe vehessük.
Öt, nagyjából azonos terjedelmű fejezet alkotja a regényt. Olvasás közben úgy érezhetjük magunkat, mintha egy ötoldalú tükörszobában járnánk. Csak kapkodjuk a pillantásunk, s nem tudjuk, kinek higgyünk, a rafinált írónak, a történet szereplőinek (mert már ők sem azonosak egymással), vagy bevett olvasói szokásainknak, melyeket legkésőbb a második fejezetben sutba kell dobnunk. Az első fejezet behúz a csőbe: már megint a szexről lesz szó, hiheti a tájékozott Roth-rajongó, aki jól ismeri az életművet.
Ugyanis a történet indító konfliktusa az, hogy egy karrierje csúcsán álló, harminckilenc éves fogorvos elveszíti a férfiasságát, magyarán impotens lesz, és ezen az állapoton csak egy kockázatos szívműtéttel lehetne változtatni. Hogy ez a két baj miként függ össze, azt most nem részletezném. Legyen elég annyi, hogy akinek felesége, szeretője és állandó szexpartnere van – és ez a három funkció nem egy személyben ölt testet –, annak ez nem csupán gond, egyenesen súlyos tragédia.
Az Ellenélet azonban nem ilyen-olyan profi módon, mégoly világirodalmi szinten megcsinált lektűr. A szexualitás csak annyiban játszik benne jelentős szerepet, amennyiben egy regényhős életkora, erkölcsi felfogása, napi szokásai szerint azzá válik. Roth egy kicsit rájátszik az olvasók túlzott kandi igényeire. Azért is kettőzi meg fő karakterét, hogy eltérő nézeteket ütköztessen egymással.
Hogy megint tanítsa egy kicsit az olvasókat, persze csak finoman okítgatva azokat, akik folyton a nagybetűs valóságot keresik és kérik számon egy történeten. Esztétikai és olvasástechnikai leckét is kapunk. „Olyan mű esetében, amelyet nem tudósításnak vagy történetírásnak szánnak, igazából nincs értelme torzításról vagy hamisításról beszélni, s nem lehet felróni neki, hogy inkorrektül ábrázol, hiszen nem azzal az igénnyel íródott, hogy forrásait »korrektül« ábrázolja” (298. o.).
Nem véletlenül ismétli ezt az alapszabályt, s magam sem véletlenül másoltam ide. Bírósági védekezésnek tűnik, meg a böszme olvasókkal szembeni pajzsnak. A regény második, Júdea alcímű részében ugyanis, amikor az egyik fő karakter erre a bibliai színtérre látogat, Roth olyasmiket ír le, ami két, szintén karakteres csoportot háboríthat föl: a cionistákat és az antiszemitákat.
Darázsfészekbe nyúlkál, s hogy ép szellemmel megússza a kalandozást, azt tárgyilagossága és írásművészete garantálja. De hogy nekünk csaknem három évtizedet kellett várnunk a fordításra, abban jelentős szerepe lehetett a zsidóság tematizálásának. Gyanítom, hogy az Aczél György-i politika (tudniillik a problémakör szőnyeg alá söprése) maradandó utóhatása is ludas ebben.
Vegyél egy karaktert – így szól az első lecke a különféle íróiskolákban. Vegyél egy karaktert, aztán teremts belőle kettőt. Ez már nem alapfok, ez már egyetemi szint. Roth eme regényének ugyanis két olyan szereplője van, aki folyton-folyvást sorsot és történetet cserél. Csak kapkodjuk a fejünket, aztán csóváljuk, hogy miket tud ez a többi közt Pulitzer-díjas és becsületrenddel is kitüntetett élő klasszikus. Siker siker hátán az életrajzában, épp csak a svéd akadémia elismerése hiányzik, de tudjuk, hogy a Nobel-díj majdnem oly véletlenszerűen talál meg egy-egy szerzőt, mint a rulettgolyó valamilyen számot.
