Másrészt kifejezetten vágytam arra, hogy a sok, büszke kommunikációval körbeharangozott, színvonalas épület után – hiszen a jót rendszerint csak unalmasan dicsérni lehet – végre láthassam a sértett ismeretleneket, a középszerű önjelölteket meg, igen, a pusztítóan rosszakat is, amik eddig szemérmesen bújhattak meg valahol. Most éppen nem ironizálok: a sok jó is csak úgy látszik igazán jónak, ha vannak mellette ellensúlyozások.
Ehhez képest Szegő György, a több irányba is elágazó kiállítás kurátora biztonsági megoldást választott: ugyanolyan gondosan és főleg a színvonalasakat kimazsolázva választott, mint egy akármilyen más kiállításon szokás.
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Csak éppen itt mások tolják elénk, mit kell szépnek látni. Szóval nincs radikális bázisdemokrácia, nincsenek önjelölt szépségbajnokok, de még csak olyan szórakoztatóan kötözni való fürdőszobasztárok sem, mint mondjuk a Megasztár/X-Faktor előselejtezőiben.
Így sajnálattal közölhetem: nincsenek a kontrasztot segítő, igazán gáz épületek. Pedig a különös, kis, házszerű pavilonokban legalább 150 látható az elmúlt 15 évből. Nagyjából azóta, hogy Szegő György a régi-új Magyar Építőművészet főszerkesztője (főleg az ott megjelentek közül választott), és azóta, hogy jó részükről én is írtam a Népszabadság hasábjain.
A többségüket tehát ismerem, nagy mellényúlás nincs, a 2000-es évek reprezentatív válogatását látjuk, bár ezzel a 15-20 éves mélymerítéssel rögtön kicsit megbicsaklani is látom a szalonkoncepciót: ha a vetésforgóban (építészet, festészet, szobrászat, iparművészet) legközelebb újra négy év múlva kerül elő az építészet, jóval kevesebb valódi megmutatnivalója lesz.
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A szerkesztési koncepció is népfrontos: elsődleges cél a jó építészet bemutatása és megszerettetése a laikusnak tartott közönséggel, ez a kimazsolázott és erősen tuningolt összkép azonban csak részben van köszönő viszonyban a múzeumon kívüli rögvalósággal.
A bemutatott épületek többsége ellentétpárokba rendezve látható, mégpedig azzal az előfeltevéssel, hogy a magyar építészet utóbbi 100-120 éve két fő vágányon futott: az egyik a modernista-minimalista (és nyugatos), hideg funkcionalizmus, a másik a szecessziós-romatikus-organikus (és magyaros?) érzelmesség.
Szegő azt akarja bizonyítani, hogy ezek nem távol, hanem ellenkezőleg, nagyon is közel állhatnak egymáshoz. A párhuzamosok pedig párhuzamok, amelyek a végtelenben összeérnek, és ugyanazt is lehet teljesen másképp.
A gondolat szép, bár szerintem – az alapján, amit látok – az ellentétpárok jó részénél nehezen igazolható. Egyrészt ez a párosító logika akaratlanul is felerősíti az organikus iskola jelentőségét. Szerintem maga a legnagyobb, Makovecz Imre is felülreprezentált a kiállításon, éppen életének ebben az utolsó 15 évében távolodott el eredeti törekvéseitől valami ornamentika barokk felé.
Másrészt láthatatlanná teszi a magyar kortárs építészet derékhadát adó, regionalista megközelítést: az épületek ugyan felbukkannak, de az elvi különállás nélkül.
Így kerülnek egymás mellé olyan térben és műfajukban távoli épületek, mint 2000-ből Makovecz óriási, egri uszodája és Bán Ferenc legendás és intim, tokaji nyaralója vagy rögtön mellette két kevésbé ismert ház: Sáros László jászberényi könyvtára (2005), illetve Sajtos Gábor a legismertebb építészeti weboldalak által is bemutatott, szolnok–szandaszőlősi református gyülekezeti központja (2012).
Láttam őket, írtam mindkettőről, tehát tudom, a párba állítás több szempontból egészen mást mutat a kiállítás képein és a valóságban. A fiatal Sajtos Gábor fehér, finoman redukált tornyot illesztett a földszintes közösségi házhoz, Sáros László egy valahai zsinagóga helyén, a hetvenes években emelt kockakönyvtárt alakított át és dobott fel főleg vizuális elemekkel, elsősorban a bejáratához emelt, csillogó-villogó rézkupolával.
Az összehasonlításból szerintem Sáros sokkal rosszabbul jön ki, és nem azért, mert ismert organikus építészként ma ő a Magyar Építőművészek Szövetségének az elnöke, hanem mert ez a két épület összevethetetlen. A gyülekezeti központ ugyan nekem jobban tetszik, de az építészet szerencsére sokkal többtényezős dolog, hogy csak szimpla esztétikai kérdés lehessen.
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A jászberényi könyvtárban például egy meglévő épület kényszereivel, továbbá a mellette futó forgalommal is kalkulálni kellett (igaz, a kutyaólszerű, álerkélyajtós manzárdablakaival máig nem tudtam megbarátkozni).
Második tétel: a képeken ebből semmi sem látszik. A kiállítás elsősorban a szépen kiglancolt és szívdobogtató nézőpontokat használó építészeti fotókra épül. Semmi láthatóvá tett probléma, az épületenként jutó néhány képen az építészet olyan lesz, mint egy szépségverseny.
Mivel a nagyközönséghez akar szólni, ezt elfogadom, sajnálom viszont, hogy a külvilág, amibe ezek a kiemelkedő épületek az utóbbi húsz évben beleilleszkedtek, csak hátrébb, például a főépítészi vagy a mester- és vándoriskolások nyári kalákamunkáit bemutató termében jelenik meg. Nincs tehát szomszédság, múlthoz illeszkedés, vagy nem illeszkedés, hiányzik utcáink valósága.
Persze lehet, hogy csak túl sokat akarok, az első építészeti nemzeti szalon sokszínűséget mutat, ilyen méretű kortárs építészeti kiállítás pedig a Műcsarnokban 2004 óta nem volt. És négy év múlva a második talán a realitásokból is többet tud majd megmutatni.
