Örökségünk címzettjei és feladói vagyunk

Könyvein nemzedékek nevelkednek, szarkasztikus humorán egyetemi évfolyamok edződnek, kijózanító bírálatain pedig számosan sértődnek meg. Marosi Ernő, az egyik legnagyobb tekintélyű magyar művészettörténész, az MTA volt alelnöke nem enged a történelmi álmodozásoknak. Azt azonban elárulja, hogy olykor ő is kísértésbe esik.

- Milyen hatások terelték a művészettörténész pálya felé?

- Először talán Kassa. Én Miskolcon egy nagyon jó gimnáziumba jártam, a Földesbe, s Miskolc számára Kassa volt a legközelebbi nagyváros. A gimnáziumban a tanárok egyszer felpakoltak bennünket egy öreg buszra, s felvittek a Tátrába, a Felvidékre, hogy mindent megmutassanak. Ezek után az egyetemen első komolyabb munkám, majd a doktorim is a kassai dóm építéstörténetéről szólt. Műemlékes szerettem volna lenni, de nekem valahogy nem jutottak műemlékek, amiket szétverhettem volna.

- Kik voltak a meghatározó tanárai az egyetemen?

- A tanszékvezető Vayer Lajos volt, aki aztán főnököm is lett, amikor tanársegédnek ottmaradtam. És egy évig még Fülep Lajos tanította nekünk a bevezetést a művészettörténetbe. Az volt az utolsó tanéve, 1958-59-ben. Így hát Fülep-tanítványnak is mondhatom magam. Még jártunk is ki hozzá a Széher útra „peripatetikus sétákra", melyek ugyan nem azonosak azokkal, amelyekről Fodor István írt, de mégis. Aki azonban igazán gondunkat viselte, az Zádor Anna volt. Nagyon beszédesen képviselte a két világháború közötti időszak szellemi életének értékeit, nemcsak a művészettörténetet, hanem amit a Nyugat környezete, az akkori kiadók jelentettek, ezt közvetítette mindenestül, ethoszával, pletykáival. Az egyetemen, teljesen függetlenül attól, hogy mi volt az ideológia, éltek ezek a hagyományok. Középkor-specialista a tanszéken nem volt, hanem két kiváló külső előadó tanította ezt a kort: a romanikát Dercsényi Dezső, a gótikát Entz Géza. Nagy hatásuk volt, sokan akartunk miattuk középkorosok lenni. Dercsényi elegánsan, könnyedén, dicsérve egyengette az ember útját, de én a magam részéről inkább Entz módszerét tartottam követendőnek, aki nagyon tapintatosan, de alaposan belepiszkált a dolgozatainkba.

- Mennyire okozott problémát, hogy akkor nem lehetett szabadon utazgatni Európában és műemlékeket nézni?

- Az ember a művészettörténetben megtanulta az „ars una", az „egy művészet" elvét. Vagyis hogy akárhol találkozom a művészet megnyilvánulásaival, Tákoson vagy Rómában, az végül is tudományos szempontból egyformán értékes.

- Mégis szoktunk egy-egy stílus csúcsairól beszélni.

- Ezek nem csúcsproduktumok, hanem az egyes stílusok prototípusai. A gótikánál például franciaországi példákat szokás emlegetni, ott állnak ezek a prototípusok. Magyarország a gótika keleti határvidéke volt.

- Van is emiatt valami kisebbrendűségi érzésünk.

- Semmi okunk rá. Nem keletkeztek rosszabb művek a középkori Magyarországon, mint Franciaországban. Lehet viszont sajnálni, hogy sok minden nincs meg a múltunkból, de ami megvan még morzsáiban is szép. Például a Zolnay László által 1974-ben megtalált budavári gótikus szoborlelet, amely fényes bizonyítéka a magyarországi udvari művészet minőségének, bár egy internacionális kultúra képviselője. És azóta még sok minden más is előkerült.

- Akkor miért nem több Magyarország a nyugati művészettörténetekben, mint két helynév? Vagy annyi sem.

- A helyzet az, hogy középkori, falusi kis templomokból, amelyekből nekünk viszonylag sok van, másutt is elég sok látható, s őszintén szólva azok se kerülnek be a nagy „prototípusok" mellé.

- De mondjuk a szoborlelet.

- Hát, az már azért bekerült.

- Küldetése a magyar művészettörténetnek, hogy bevigye az európai tudományos köztudatba ezeket a magyar adatokat, emlékeket?

- Küldetéstudatunk az éppen van. A magyar művészettörténet írás mindig vallotta, amit Petőfi, hogy „Európa színpadán mi is játszottunk, s miénk nem volt a legkisebb szerep." De nem hiszem, hogy attól jobb vagy rosszabb valami, hogy tudomást szereznek róla nyugaton. Vessenek magukra, akik nem veszik észre. Torzképük lesz Európáról. A legjobbak ezt már tudják. Ma már nem írnak egyvágányú művészettörténeteket. És még valami: meg kell mondjam, soha semmilyen nacionalisztikus elzárkózással nem találkoztam az igazán jó kollégák részéről. Nem rég jelent meg a szlovákok nagy gótika kötete, s nem rég zárt egy nagy reneszánsz kiállítás Pozsonyban. Minden kritikát kiállnak, egy rossz szót nem mondanak senkire. Én a magam módján megtanultam szlovákul olvasni, hogy kísérni tudjam az ottani irodalmat, s a szlovákok is sokan megtanultak magyarul, akik még nem tudtak. A szakma szintjén nincs Slota, nincs Meciar.

- Vannak viszont nagyra tekintő feltételezéseink. Ezeket ön általában kíméletlenül visszarángatja a realitás talajára. Mit gondol például az esztergomi Botticelli-ügyről?

- Botticellivel nem foglalkoztam, ellenben Esztergommal sokat, s nem találtam arra bizonyítékot, hogy az a helyiség, ahol a képek találhatóak, Vitéz János studiolója volt. Mellesleg, úgy látom, hogy Vitéz János az építkezéseiben, a megrendeléseiben inkább még egy késő gótikus, mint reneszánsz kultúrát képviselt. Így hát szerintem ezek a firenzei műhelyből való falfestmények nem az ő idejében keletkeztek, hanem később, de ettől még nagy dolog, hogy ott vannak.

- Ön sosem esett abba a kísértésbe, hogy valamivel kapcsolatban nagyot mert álmodni?

- Mindenki kísértésbe esik. Hisz a rekordszemlélet a kultúrában is érvényesül. A Nobel-díjat sem annak adják, aki huszadiknak jön rá valamire. Ez rám is hat. Például amikor bizonyítom, hogy nemzetem első volt a gótika recepciójában, s III. Béla alatt, 1190 körül Esztergomban a párizsi korai gótika részletei már megjelentek. És büszke vagyok, hogy elsőként állapítottam ezt meg. Kétszeres hiúság. Kísértés volt, hogy a budavári szoborlelet keletkezését én is korábbra, Nagy Lajos korára tegyem, ahogy ma is sokan Anjou-kori szoborleletnek gondolják, holott reálisan inkább Zsigmond kora, 1420 körüli időpont tűnik helyesnek. Én mindig egyetemen dolgoztam, egymást is alakítottuk a kollégáimmal. Nagyon jól tudom, hogy az ember nemcsak simogatás, hanem súrlódás során is formálódik. Hálás lehetek, hogy ezt a súrlódást a környezetem mindig biztosította.

- Kivel voltak a legemlékezetesebb súrlódásai?

- Egy valaki nagyon hiányzik. A korán meghalt Tóth Sándor. Vele egy szobában ültünk csendesen, jó szobatársakként, s állandóan frocliztuk egymást tanulmányaink szövegeiben, lábjegyzeteiben. Én a magam részéről rengeteget nyertem ezekből, mert azt a biztonsági kontrollt jelentették, amit a kötéltáncosnak a védőháló.

- A mai magyar műemlékvédelemben erősödik a rekonstruktív szemlélet. El tudja fogadni valamilyen formában a rekonstrukciót?

- Addig, amíg nincs kőbe vésve, betonba öntve, bár ez néha szükségszerűség. Rekonstrukció nélkül nincs művészettörténet, de legideálisabb, ha az eredetit békén hagyják, s a rekonstrukciót mellette valamilyen médiumban valósítják meg. Ebből a szempontból a fehérvári romkert harmincas évekbeli kialakítását példa értékűnek tartom. Mert ha már egy épületet valamilyen rekonstrukcióval kiegészítünk, akkor elveszti eredetiségét. A rekonstrukció olyan kiegészítés, ami hitelesnek látszik, ám amint a hitelesség kritériumai változnak, úgy a rekonstrukció hitelessége is változik. Én azt gondolom, hogy az ember az örökséget mint címzett kapja, s a hagyatékot mint feladó adja tovább. Az eredeti emlékeket tekintve az örökségünknek a hagyatékunkkal pontosan meg kell egyeznie.

Marosi Ernő
Marosi Ernő
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.