- Milyen hatások terelték a művészettörténész pálya felé?

- Először talán Kassa. Én Miskolcon egy nagyon jó gimnáziumba jártam, a Földesbe, s Miskolc számára Kassa volt a legközelebbi nagyváros. A gimnáziumban a tanárok egyszer felpakoltak bennünket egy öreg buszra, s felvittek a Tátrába, a Felvidékre, hogy mindent megmutassanak. Ezek után az egyetemen első komolyabb munkám, majd a doktorim is a kassai dóm építéstörténetéről szólt. Műemlékes szerettem volna lenni, de nekem valahogy nem jutottak műemlékek, amiket szétverhettem volna.

- Kik voltak a meghatározó tanárai az egyetemen?

- A tanszékvezető Vayer Lajos volt, aki aztán főnököm is lett, amikor tanársegédnek ottmaradtam. És egy évig még Fülep Lajos tanította nekünk a bevezetést a művészettörténetbe. Az volt az utolsó tanéve, 1958-59-ben. Így hát Fülep-tanítványnak is mondhatom magam. Még jártunk is ki hozzá a Széher útra „peripatetikus sétákra", melyek ugyan nem azonosak azokkal, amelyekről Fodor István írt, de mégis. Aki azonban igazán gondunkat viselte, az Zádor Anna volt. Nagyon beszédesen képviselte a két világháború közötti időszak szellemi életének értékeit, nemcsak a művészettörténetet, hanem amit a Nyugat környezete, az akkori kiadók jelentettek, ezt közvetítette mindenestül, ethoszával, pletykáival. Az egyetemen, teljesen függetlenül attól, hogy mi volt az ideológia, éltek ezek a hagyományok. Középkor-specialista a tanszéken nem volt, hanem két kiváló külső előadó tanította ezt a kort: a romanikát Dercsényi Dezső, a gótikát Entz Géza. Nagy hatásuk volt, sokan akartunk miattuk középkorosok lenni. Dercsényi elegánsan, könnyedén, dicsérve egyengette az ember útját, de én a magam részéről inkább Entz módszerét tartottam követendőnek, aki nagyon tapintatosan, de alaposan belepiszkált a dolgozatainkba.

- Mennyire okozott problémát, hogy akkor nem lehetett szabadon utazgatni Európában és műemlékeket nézni?

- Az ember a művészettörténetben megtanulta az „ars una", az „egy művészet" elvét. Vagyis hogy akárhol találkozom a művészet megnyilvánulásaival, Tákoson vagy Rómában, az végül is tudományos szempontból egyformán értékes.

- Mégis szoktunk egy-egy stílus csúcsairól beszélni.

- Ezek nem csúcsproduktumok, hanem az egyes stílusok prototípusai. A gótikánál például franciaországi példákat szokás emlegetni, ott állnak ezek a prototípusok. Magyarország a gótika keleti határvidéke volt.

- Van is emiatt valami kisebbrendűségi érzésünk.

- Semmi okunk rá. Nem keletkeztek rosszabb művek a középkori Magyarországon, mint Franciaországban. Lehet viszont sajnálni, hogy sok minden nincs meg a múltunkból, de ami megvan még morzsáiban is szép. Például a Zolnay László által 1974-ben megtalált budavári gótikus szoborlelet, amely fényes bizonyítéka a magyarországi udvari művészet minőségének, bár egy internacionális kultúra képviselője. És azóta még sok minden más is előkerült.

- Akkor miért nem több Magyarország a nyugati művészettörténetekben, mint két helynév? Vagy annyi sem.

- A helyzet az, hogy középkori, falusi kis templomokból, amelyekből nekünk viszonylag sok van, másutt is elég sok látható, s őszintén szólva azok se kerülnek be a nagy „prototípusok" mellé.

- De mondjuk a szoborlelet.

- Hát, az már azért bekerült.

- Küldetése a magyar művészettörténetnek, hogy bevigye az európai tudományos köztudatba ezeket a magyar adatokat, emlékeket?

- Küldetéstudatunk az éppen van. A magyar művészettörténet írás mindig vallotta, amit Petőfi, hogy „Európa színpadán mi is játszottunk, s miénk nem volt a legkisebb szerep." De nem hiszem, hogy attól jobb vagy rosszabb valami, hogy tudomást szereznek róla nyugaton. Vessenek magukra, akik nem veszik észre. Torzképük lesz Európáról. A legjobbak ezt már tudják. Ma már nem írnak egyvágányú művészettörténeteket. És még valami: meg kell mondjam, soha semmilyen nacionalisztikus elzárkózással nem találkoztam az igazán jó kollégák részéről. Nem rég jelent meg a szlovákok nagy gótika kötete, s nem rég zárt egy nagy reneszánsz kiállítás Pozsonyban. Minden kritikát kiállnak, egy rossz szót nem mondanak senkire. Én a magam módján megtanultam szlovákul olvasni, hogy kísérni tudjam az ottani irodalmat, s a szlovákok is sokan megtanultak magyarul, akik még nem tudtak. A szakma szintjén nincs Slota, nincs Meciar.

- Vannak viszont nagyra tekintő feltételezéseink. Ezeket ön általában kíméletlenül visszarángatja a realitás talajára. Mit gondol például az esztergomi Botticelli-ügyről?

- Botticellivel nem foglalkoztam, ellenben Esztergommal sokat, s nem találtam arra bizonyítékot, hogy az a helyiség, ahol a képek találhatóak, Vitéz János studiolója volt. Mellesleg, úgy látom, hogy Vitéz János az építkezéseiben, a megrendeléseiben inkább még egy késő gótikus, mint reneszánsz kultúrát képviselt. Így hát szerintem ezek a firenzei műhelyből való falfestmények nem az ő idejében keletkeztek, hanem később, de ettől még nagy dolog, hogy ott vannak.

- Ön sosem esett abba a kísértésbe, hogy valamivel kapcsolatban nagyot mert álmodni?

- Mindenki kísértésbe esik. Hisz a rekordszemlélet a kultúrában is érvényesül. A Nobel-díjat sem annak adják, aki huszadiknak jön rá valamire. Ez rám is hat. Például amikor bizonyítom, hogy nemzetem első volt a gótika recepciójában, s III. Béla alatt, 1190 körül Esztergomban a párizsi korai gótika részletei már megjelentek. És büszke vagyok, hogy elsőként állapítottam ezt meg. Kétszeres hiúság. Kísértés volt, hogy a budavári szoborlelet keletkezését én is korábbra, Nagy Lajos korára tegyem, ahogy ma is sokan Anjou-kori szoborleletnek gondolják, holott reálisan inkább Zsigmond kora, 1420 körüli időpont tűnik helyesnek. Én mindig egyetemen dolgoztam, egymást is alakítottuk a kollégáimmal. Nagyon jól tudom, hogy az ember nemcsak simogatás, hanem súrlódás során is formálódik. Hálás lehetek, hogy ezt a súrlódást a környezetem mindig biztosította.

- Kivel voltak a legemlékezetesebb súrlódásai?

- Egy valaki nagyon hiányzik. A korán meghalt Tóth Sándor. Vele egy szobában ültünk csendesen, jó szobatársakként, s állandóan frocliztuk egymást tanulmányaink szövegeiben, lábjegyzeteiben. Én a magam részéről rengeteget nyertem ezekből, mert azt a biztonsági kontrollt jelentették, amit a kötéltáncosnak a védőháló.

- A mai magyar műemlékvédelemben erősödik a rekonstruktív szemlélet. El tudja fogadni valamilyen formában a rekonstrukciót?

- Addig, amíg nincs kőbe vésve, betonba öntve, bár ez néha szükségszerűség. Rekonstrukció nélkül nincs művészettörténet, de legideálisabb, ha az eredetit békén hagyják, s a rekonstrukciót mellette valamilyen médiumban valósítják meg. Ebből a szempontból a fehérvári romkert harmincas évekbeli kialakítását példa értékűnek tartom. Mert ha már egy épületet valamilyen rekonstrukcióval kiegészítünk, akkor elveszti eredetiségét. A rekonstrukció olyan kiegészítés, ami hitelesnek látszik, ám amint a hitelesség kritériumai változnak, úgy a rekonstrukció hitelessége is változik. Én azt gondolom, hogy az ember az örökséget mint címzett kapja, s a hagyatékot mint feladó adja tovább. Az eredeti emlékeket tekintve az örökségünknek a hagyatékunkkal pontosan meg kell egyeznie.

Marosi Ernő