galéria megtekintése

Örök emlék a menekültektől

1 komment


P. S. Zs.

Kevés olyan elgondolkodtató esemény szerveződött a menekültek köré, mint a Néprajzi Múzeum munkatársainak akciója. A kerítés mellett hagyott tárgyakból rendeztek kiállítást a Sziget Fesztiválon. Azt mondják, a menekültválság drámaisága a tárgyakban sűrűsödik: szétjárt cipőben, eltört gyerekjátékban.

Hogy kerül a félretaposott cipő az asztalra, pontosabban a múzeumba? Honnan kerülhetnek be tárgyak a megbecsült gyűjteménybe, régi házak poros padlásai­ról vagy akár a határszélen hagyott friss szeméthalmokból? Kaphat-e ugyanúgy leltári számot a menekültek hátrahagyott pillepalackja, mint ahogy a matyó terítő? És ha igen, akkor konzerválni is kell?

Kínzó és nyugtalanító kérdések ezek, amelyekre egyelőre a muzeológusszakma sem tud egyértelmű válaszokat adni. De ez talán nem is olyan húsba vágó a laikus szempontjából, az viszont már most biztos, hogy kevés olyan elgondolkodtató esemény szerveződött a menekültek köré, mint a Néprajzi Mú­zeum munkatársainak akciója, akik a kerítés mellett hagyott tárgyakból rendeztek kiállítást a Sziget Fesztiválon. Aztán ezek a tárgyak bekerültek a múzeumba, ahol arra várnak, hogy más tárlatok részeivé váljanak.

Hátizsák, már hordhatatlanná vált cipők, fogkefe, tányér, nadrág, mobiltelefonokba illő kártyák. Az életünk szürke, hétköznapi tárgyai. Ám mindez most nagyon nem a miénk, azoké az arctalan migránsoké, akikről leginkább csak hallunk, de alig látjuk őket. A kutatócsoport tagjai úgy gondolták, hogy épp ezek az otthagyott, gazdátlan, értéktelennek tűnő holmik mutathatják meg leginkább azt, amiről a híradások alig tudtak higgadtan beszélni: a mögöttük megbújó emberi sorsokat. És nemcsak a jelenben, hanem majd a jövő érdeklődőinek is.

 

– Ezek provokatív tárgyak, hiszen a látogató megszokta, hogy szép és autentikus dolgokat lát a tárlókban. Így már első pillantásra felmerülnek benne a kérdések: mit keresnek itt, miért fontosak, ­miért akarjuk neki ezeket megmutatni, hiszen bármikor vehet hasonlókat a legközelebbi boltban – magyarázza Szeljak György muzeológus. Mindez persze nem forradalmi a néprajzi muzeológiában, az új irányzatok, mint például a kortárs régészet, már rég a periféria felé fordult: például a hulladékból próbálják rekonstruálni, mintha csak egy krimiben nyomoznának, a mai ember életvitelét, életstílusát. Hasonló gyűjtés és osztályozás folyt az Egyesült Államok és Mexikó határán, a Sonora-sivatagban, amelyen sok bevándorló kel át, és számos dolgot hagy maga után.

A hasonló akciók nemcsak a lai­kusokat, de a muzeológusokat is megosztják. Kell-e dokumentálni, s ha igen, akkor hogyan a hasonló jelenségeket? Milyen szempontok alapján gyűjthetők a kortárs tárgyak és hogyan értelmezhetők általuk a globális jelenségek?

A nemzetközi gyűjteményekre szakosodott Szeljak és csapata nem most kezdett el foglalkozni a bevándorlókkal. 2011-ben indult el egy kutatás, amely a hozzánk legálisan érkező külföldiek, majd letelepedők (köztük törökök, távol-keletiek, latin-amerikaiak, arabok) életvitelét vizsgálta. Akkoriban már világos volt a célkitűzés: nemcsak a hagyományos népi kultúra tárgyait kell gyűjteni, hanem azokat is, amelyek pontosan leírják a társadalmi változásokat, folyamatokat, mint mondjuk a globalizációt. A bevándorló közösségek tárgyai egyszerre beszéltek az idegen kultúráról és a magyarországi integráció fokáról, milyenségéről, a két kultúra találkozásáról. Arról, amivel a budapesti nap mint nap szembesül: hogyan lesz például a hagyományos ázsiai ételből kínai–magyar gyorskaja. Szeljakék mindezzel azt a kínálkozó lehetőséget használták ki, ami korábban elképzelhetetlen volt: nem kellett elutazniuk a világ másik végére, hogy megismerjék az ottani kultúrát és annak tárgyait, hiszen azoknak egy része „eljött” a Nagykörútra. A három és fél évig tartó elmélyült kutatás eredményeit tanulmánykötetben foglalták össze, a bevándorlókkal készült interjúkból (és fontosabb tárgyaikból) pedig szintén könyvet szerkesztettek.

Éppen hogy befejeződött a kutatás, amikor az ország határait elérte a menekültválság. Ekkor merült fel bennük a gondolat, hogy folytatni kellene a kutatást: valamilyen gyors és egyszerű projekt keretében dokumentálni az épp zajló eseményeket, hiszen ez is a múzeum feladatai közé tartozik. Végül öten utaztak le a határ mellé tavaly szeptemberben, hogy Röszke és Ásotthalom térségében egy nap alatt gyűjtsék be azt a százötven-kétszáz tárgyat, amely végül a Szigeten rendezett kiállítás alapját is jelentette – teszi hozzá Kerék Eszter, a kutatócsoport fotósa.

Persze mindez csak így leírva tűnik egyszerűnek.  – Ilyen típusú tárgykutatás még nem volt Magyarországon, bár külföldi példákból némiképp lehetett tájékozódni, így is számos kihívással kellett szembenéznünk – eleveníti fel a történteket Szeljak. Például azzal, hogy a gyűjtés egészen más módszertant igényelt, mint a korábbi kutatás, amelyet a hosszan tartó megismerés és elmélyült terepmunka jellemzett, hiszen itt egy gyorsan lejátszódó eseményt kellett dokumentálni. Másrészt pedig több tízezer hátrahagyott tárgyból (ha úgy tetszik: szemétből) kellett kiválasztani a jellemzőket, fontosakat, és mindezt lehetőleg hideg fejjel.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Egy hátizsák tartalmából kiderült, hogy ott egy egész család öltözött át. Az eldobott mobilkártyákból kirajzolódott a megtett útvonal, a gyerekjátékokból és hátrahagyott egészségügyi termékekből pedig az, hogy nem újkori „barbárok” érték el a határt, hanem olyan emberek, akiknek éppúgy fontos a család épsége és a saját testük higiéniája, mint nekünk, nyuga­tiaknak, befogadóknak. Ugyanakkor beszélnek a folytonos kiszolgáltatottságról, a fáradtságról és bizonytalanságról is – magyarázza Vörös Gabriella muzeo­lógus.
– Nincs olyan, hogy migránstárgy – hívja fel a figyelmet a gyűjtés egyik legfontosabb következtetésére Wilhelm Gábor régész. – Keverednek itt az otthonról hozott személyes dolgok a segélyszervezetektől kapott holmikkal meg azokkal, amiket útközben vásároltak. Vagyis a képzelt hátizsák tartalma folyton változott, így ez a gyűjtés csupán metszetet ad: akkor és ott épp mi volt náluk. Mi jellemezte leginkább őket.

De nem is annyira a tárgy milyensége a fontos, hanem az a személyesség, amely az út során, a menekültlét mindenféle helyzetében rárakódott. Mert igen sokat elárulnak róluk a sajtóban megjelent történetek, talán még többet a képek, de a legtöbb drámaiság mégiscsak a tárgyakban sűrűsödik, például a teljesen lejárt talpú cipőben vagy az eltört gyerekjátékban. De ugyanúgy megjelenhet a személytelenben is, az üres pillepalackban vagy energiaitalos dobozban, amilyet minden hazai kuka mellett láthatunk.

– Oda-vissza játékra hívnak. Egyrészt megengedik, hogy a kívülálló pozíciójából szemléljük őket, másrészt pedig behúznak, így segítve a helyzet átélését – magyarázza Wilhelm. A nem egyedi tárgyak sajátossága, hogy könnyen bele tudjuk képzelni magunkat a tárgy birtoklóinak helyébe, hiszen ezek akár a mi holmijaink is lehetnének. Ezek az úgynevezett nyitott tárgyak fontos lépcsőfokai a megértésnek és az empátiának, ezért a múzeumpedagógiai foglalkozások fontos kellékei lehetnének. Már azért is, mert általános emberi tapasztalatokat jelenítenek meg: az otthon elvesztését, a bizonytalanságot, a túlélést.

Mint a szakemberek többször is hangsúlyozták: a gyűjtéssel nem törekedtek semmiféle politikai üzenetre, sőt, minél messzebb akarták tartani magukat is, és a tárgyakat is az aktuálpolitikai értelmezéstől. Ha van is ilyen, az legfeljebb a befogadóban fogalmazódhat meg, az ő céljuk nem volt más, mint hogy saját szakmai meggyőződésük szerint a gondolkodás, az átélhetőség, a megszemélyesítés felé tereljenek egy olyan problémát, amelyről jól láthatóan egyre nehezebb volt beszélni az észérvek mentén.

S hogy mi lesz a sorsa a gyűjteménynek? Új kiállítást egyelőre nem terveznek, bár az augusztusi tárlatot nagyon jól fogadták a Sziget látogatói. Valószínűbb, hogy egy-két darabot beépítenek majd néhány nagyobb tárlatba. Vagy önálló életre kelnek: a női muszlim kendő saját jogán lehetett a hónap műtárgya novemberben. A fekete-szürke mintás kendő a több kilométer hosszan felhúzott határzár szúrós pengéin akadt fenn, és erősen megrongálódott. Használója ebben az esetben is ismeretlen maradt, a tárgy leletként egyelőre annyit árul el, hogy a drót­akadály leküzdése közben hagyták el.

A szakmai viták még nem döntötték el, hogy mi legyen a hasonlóképpen begyűjtött tárgyak múzeumi státusza. „Ér-e” annyit, mint egy míves szekszárdi szőlőprésorom vagy egy sárközi bogláros leánypárta. Netán az esemény (menekültválság) elmúltával a jelentősége is csökken, és így a múlt egyik furcsa rekvizituma marad. Talán csak az biztos, hogy nehéz, nagyon nehéz érzelmek nélkül tekinteni rá.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.