Nem lehet nem foglalkozni a politikával. Amikor a rendőrautón azt olvasom, hogy „Szolgálunk és védünk”, eszembe jut az a tizenhét éves fiú, akit egy kétszáz forintos póló ellopásáért egy éve tartanak előzetesben, miközben milliárdokat lopnak azok, akik a törvényeket hozzák. És a rendőrség nem a milliárdokat eltüntető, nyomorult tolvajokat üldözi. Milyen ország az, ahol ezt tűrjük? Hogy lehet, hogy az emberek nem őrjöngnek ettől? Néha azt mondják rám, hogy demagóg vagyok, vállalom.
|
Lukáts Andor a saját színészi honoráriumaiból tartja fenn a színházát
Reviczky Zsolt |
Miért baj az, ha szóvá teszi az ember azt, ami nyilvánvaló? Például épülnek a stadionok, miközben nemrégiben láttam egy asszonyt valamelyik kórházban, aki minden reggel ötkor vonatra ült az egyik kétszáz kilométerre lévő vidéki városban, csak azért, hogy nyolckor Pesten legyen a kórházban, és kapjon egy tízperces kezelést, mert nem volt pénz arra, hogy befektessék. Ha az ember ezt a két dolgot összeveti, akkor demagóg? És ha az vagyok, attól ez rendben van?
Jár tüntetni? Netán szónokként is a tüntetők elé lépett már?
Voltam néhányszor tüntetni, és mert mostanában nagyon elegem van a politikusokból, arra készülök, hogy egyszer tüntetőknek is elmondjam Marat fantasztikus monológját, amely a Marat/Sade kaposvári előadásában hangzott el annak idején, és minden sora így kezdődik: Ne higgyetek nekik, mert…
Ennél élesebben is fogalmazott már. Andy Vajnát egy interjúban egyenesen sötét gazembernek nevezte.
Az ügyvédje felszólított, hogy ezt vonjam vissza, és kérjek bocsánatot. Fenntartom az állításomat.
Mindebből úgy tűnik, végleg lemondhat arról a három filmtervéről, amelynek a forgatókönyve évek óta vár megvalósításra.
Végleg talán nem, mert komoly szakemberek jónak ítélték ezeket. Az egyik egy ringlispílről szól, amelynek váratlanul meghal a kezelője, és más nem tudja megállítani. A másik egy tengeralattjáróról, amelynek a parancsnokát elfelejtették értesíteni, hogy vége a háborúnak, és a tengeralattjáró a legénységével együtt negyven évig kallódik a víz alatt. A harmadik az Übü király filmváltozata. Utóbbival szemben volt a legnagyobb az ellenállás. Ki tudja, miért, mostanában ódzkodnak felénk a diktátorokról szóló daraboktól.
Pedig az Übü királyt még a múlt rendszerben is be lehetett mutatni.
Aczél Györgyről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy buta lett volna. És mégis: akkoriban több rendezésben is látható volt az Übü király. Mostanában viszont a politikusok szeretnék pórázon vezetni a művészetet. Az Übüt színházban talán meg lehetne csinálni, de filmen nem. Mert az sok emberhez jutna el, valamint sokba kerülne. A tengeralattjárós film a megvalósítás közelébe került, aztán elsorvadt. De tegnap mondott valami biztatót az egyik ismerősöm: Portugáliában a napokban százhat éves korában halt meg egy filmrendező, aki nyolcvanvalahány éves korában készítette el azt a filmet, amely meghozta számára a népszerűséget. Hetvenkét éves vagyok, tehát esélyem még van.
Mostanában egy Alzheimer-kóros apát alakít. Sokat készült rá?
Utánanéztem a betegségnek, a kollégáimmal szakembert is felkerestünk. Nem hiszem, hogy a szakkönyvek többet segítettek volna. Elég felidéznem néhány dolgot saját életemből, például azt, amikor valakivel telefonálok, és a beszélgetés közben keresni kezdem a telefonomat. Az Apa című darab Alzheimer-kóros főszereplőjének gyors hangulatváltásait egyébként már eljátszottam különféle darabokban, most elég összehúzni azokat egyetlen történetbe. Fárasztó és szép feladat.
Volt néhány találmánya is, például az árnyképmúzeum, az életerő fokozására szolgáló immuncsarnok, a digitális rendszám, az üvegből álmodott hatalmas csendszobor, amelyből a világ összes nyelvén, 1990-ben született gyerekek hangján szólalna meg a csend szó, és volt egy kezdeményezése, melyben arra kérte az embereket, hogy június első szombatján, délután öt órakor gyűljenek össze a Duna-parton, és egy fél óráig legyenek csendben. Ezekkel mi lett?
A találmányokkal több-kevesebb huzavona után semmi, az első csendfélórára 1998-ban három-négyszázan gyűltünk össze, a másodikra százhúszan, aztán tizenketten, mostanában már csak én vagyok ott a fiaimmal. Úgy látszik, nincs szükség a csendre.
Névjegy
LUKÁTS ANDOR Kossuth-díjas érdemes művész, színész és rendező, egyetemi oktató, színházigazgató. Kaposváron született 1943-ban. A kaposvári Mélyfúró Vállalat, a Ganz-Mávag lakatosa, a MN Tiszti Ház dekoratőre volt. Pályáját amatőr színészként a Pinceszínházban kezdte. 1972–1977 között segédszínésznek szerződött a kaposvári színházhoz, amelynek később színésze, majd rendezője lett. Hosszan a Budapesti Katona József Színház tagja volt. 2008-ban megalapította a Sanyi és Aranka Színházat. A Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa.
