A kiállításnak szomorú aktualitást ad Solti Gizella halála, aki Ferenczy Noémi tanítványa, művészetének közvetlen örököse volt. Ferenczy pedig itt a kiindulópont. Mert bár szőttek gobelint Magyarországon előtte is, például a gödöllői művésztelepen, mégis ő az, aki az I. világháború előtt Párizsban elsajátította a művészi kárpitszövés technikáját, s aztán hazahozva a maga képére formálva egyénivé tette.

Katona Szabó Erzsébet: Üzenet (részlet, 1986) Csordás Lajos

Szombathelyen a kiállításon most csak egyetlen műve látható, a koraiak egyike, az 1916-os Menekülés Egyiptomba. Az Iparművészeti Múzeumból kölcsönözve, mert a szombathelyi múzeumnak, annak ellenére, hogy a legjelentősebb kortárs magyar textilművészeti gyűjteményt őrzi, nincsen saját Ferenczy-kárpitja – tudtuk meg Cebula Anna igazgatótól és egyben a tárlat rendezőjétől.

Ez az egy kép talán kicsit kevés is Ferenczy Noémitól egy ilyen tárlaton. Kissé alulreprezentált, jelzésszerűen bemutatott az első ötven év is. Az 1916-os kezdőkép után a húszas–harmincas éveket szinte egyedül Pekáry István durva szövésű kárpitjai képviselik. És bár itt vannak a tárlaton a kor olyan mesterei is, mint Domanovszky Endre, Plesnivy Károly és Fót Ernő, de egy-egy hatvanas évekbeli munkájukkal. Egyébként ők többnyire nem maguk szőtték, hanem csak tervezték a gobelint, és oktatták a háború után a Képzőművészeti Főiskolán.

A Ferenczytől máig vezető folytonosságot legmarkánsabban a tanítvány, Solti Gizella képviseli, aki mestere egykori Falk Miksa utcai műtermét vette át, s egészen minapi haláláig abban dolgozott, sok esetben még a tőle örökölt fonalakkal. Az ő egyik műve került a kiállítás plakátjára is. A tárlat nagyobbik része a mai nagy generáció, a hetvenes–nyolcvanas években indultak munkáiból áll, köszönhetően annak, hogy Szombathely a hetvenes évektől rendezi meg a textilművészeti biennálékat, így főként ettől a korszaktól kezdve szerepelnek a gyűjteményében kortárs alkotások.

Izgalmas korszak volt ez, a gobelin kilépett a két dimenzióból, kötetlenebbé vált az anyaghasználat. Solti Gizella például egyik művén a deportálások áldozataira emlékezve rabruha alakú gobelint szőtt. Polgár Rózsa a háborúban elhunyt édesanyjára emlékezett egy vérfoltos katonatakarót mintázó, meghökkentően illúziókeltő szövéssel. Péreli Zsuzsa a feledést érzékeltette Amnézia című portréján az emberarcokból kifoszló szálakkal, egy másik művébe, az 1989-es romániai forradalmi karácsonyra emlékező munkájába pedig lőszereket is beledolgozott.

Hauser Beáta a szövés szálait a vízszintestől elmozduló, hullámzó vonalakban vezette, ezzel téve mozgalmassá a textil faktúráját. Az utolsó terem a rendszerváltás utáni korszak gazdag bemutatása. Ezt az időszakot a két dimenzióhoz való visszatérés mellett a monumentális kollektív alkotások jellemzik, melyek többnyire történelmi évfordulókhoz kötődnek. Ilyen volt például az 1996-os millecentenáriumra készült Himnusz-sorozat és a Kárpit határok nélkül című alkotás.

Ez utóbbi több mint negyven művész közös munkájával jött létre úgy, hogy mindegyikük egy-egy mezőt szőtt a Nagy-Magyarország mesélő térképét ábrázoló műből. De hasonló munka volt az államalapítás ezredéves jubileumán, a Magyar Kárpitművészek Egyesülete kezdeményezésére megalkotott, tizennyolc négyzetméteres Szent István-kárpit is. A kollektív alkotás máig folytatódik, a legfrissebb darab épp a kiállítás megnyitója előtt készült el Radnóti Miklós emlékére.

A száz év magyar gobelinjét átfogó tárlat a gyűjteményi adottságokból fakadó hangsúlyeltolódások ellenére fontos áttekintés, utoljára 1985-ben láthattunk hasonlót a Műcsarnokban.

Szombathelyi Képtár. A kiállítás április 19-ig látható