Vannak a világon olyan helyek, örülök, hogy erről még nem tudsz, örülök, hogy nincs tévétek, és nem látod a híradóban, hogy vannak olyan helyek, ahol esténként nem a kisördög bújik ki a négyévesekből, hanem az agyvelejük, és nem nyugovóra térnek a fűtött házukban, hanem rájuk omlik az a ház, talán egy éppen olyan ház, mint a miénk, amit szüleinktől és nagyszüleinktől és dédszüleinktől örököltünk. Látják ezt az emberek a tévében, de nem igazán érdekli őket, mert tehetetlenek és fáradtak, és ahhoz sincs erejük, hogy megpróbálják felfogni, amit látnak, pár év múlva, ha a helyzet konszolidálódik, megnézik majd azt az Oscar-díjas filmet Leonardo DiCaprio főszereplésével, aki a rommá lőtt Aleppóban küzd egy család életéért, és közben szerelmes lesz egy holland újságírónőbe, aki arról panaszkodik neki, hogy a világ elfordítja a fejét, és akkor majd azt mondják az emberek, amit az újságírónő mondott, hogy ez szörnyű, és a világ elfordította a fejét, a világ, de nem ők, mert ők tehetetlenek és fáradtak voltak, és nem értettek az egészből semmit.
Viszont nekem, Pongrác, nekem hatalmamban áll, hogy segítsek neked megérteni mindezt, hatalmamban áll, mert ma is áll a ház, és az emlékek is állnak, és itt vannak a birtokomban, úgyhogy most csukd be a szemed és sétálj hátra a ház mögé, ahol az édesapád tyúkjai kotlanak, és a kakas kukorékol, állj meg ott a pincelejáratnál, és figyelj rám egy kicsit. Ősz van, ugyanolyan ősz, mint most, 1944 ősze. Nemrég tovább ásattuk a pincét a hegybe, hogy odamenekülhessünk, ha arra kerül a sor, sőt szemközt a patakmederben egy kis bunkerfélét is ásattunk, hogy végső esetben ott húzódjunk meg, és igyekeztünk egy kis tartalék élelmet is összeszedni, krumplit, kukoricát.
Készülődünk a háborúra. A katonák már felfedezték az eldugott völgyet a kertben, ott, ahol most a csúszdád áll, ukrán lovak legelnek, a szobádban magyar bakák alszanak a földön. Édesanyád összegyűjti a ládákat, dobozokat és nagy gondosan elhelyezi bennük az értékesebb holmikat, aztán az ázott talajba, legtöbbször esőben, mert ősszel gyakran esik, mély gödrökbe süllyesztünk mindent: porcelánokat, ékszereket, ágyneműt és élelmiszert, sőt még kéziratokat is elásunk a kis bádogdobozokban. Minden ilyen szertartás olyan, mint egy kisebb temetés, mert nem tudjuk, viszontlátjuk-e valaha mindazt, amit eltemettünk, viszontlátjuk-e egyáltalán a házat, a kertet és egymást. A front egyre közeledik, és Pest felé néha vörös az égbolt. Itt álljunk meg egy pillanatra, Pongrác, mert ideje elmondanom, hogy azokhoz képest, akiknek a sorsáról mi dönteni fogunk, illetve úgy teszünk, mintha döntenénk, pedig csak arra készülünk, hogy közösen kimondjuk: minket a ti problémátok a legkevésbé sem érdekel, oldjátok meg, van nekünk elég bajunk nélkületek is, azokhoz képest mi, 1944 őszén, bármilyen furcsán hangzik is, szerencsések vagyunk, az a világ, ami ellenük van, az 1944-es dunakanyari világnál még sokkal rosszabb világ.
Egy nap a verandán állva arra leszünk figyelmesek, hogy a németek egy nagy ágyút vontatnak be a völgybe hatalmas lövegekkel, és alig telik el egy óra, és már onnan lövöldöznek át Nagymaros felé, ahol akkor már oroszok vannak, akik nyomban válaszolnak is a lövésekre, így hát eljön az ideje, hogy leköltözzünk a kibővített pincébe. Édesapád, az én bátyám még a villanyt is bevezeti, ő vezeti be, mert én nem értek semmihez, én csak kéziratokat ások el a kertben, és kis térképeket készítek arról, hogy mit hova ástunk el, és krumplit pucolok a kis kályhánál, ahol teát főzünk, és valamennyi meleget is ad, és te, akiből esténként kibújik a kisördög, a legbelső mélyedésben alszol az édesanyáddal egy szalmazsákon, mint valami bibliai jelenetben. Amikor a lövöldözés egyre veszélyesebbé válik a fejünk felett, és attól is tartani lehet, hogy a homokos pincemennyezet egy becsapódástól könnyen ránk omolhat, és kibújik a fejünkből az agyvelőnk, a család úgy dönt, hogy jobb lesz bemennünk Budára, egy vöröskeresztes védnökség alatt álló épületbe, ahol egy kórházat rendeztek be, és a tetején ott lobog a vörös kereszt. Útközben sűrűn sivítanak a lövedékek, a túlsó parton piros-kék-zöld világító rakéták robbannak, és te, Pongrác, mivel semmit sem értesz az egészből, már sokat hisztizel, nem akarsz öltözni, vetkőzni, enni, és reszketsz és remegsz a rémülettől, mert sivítanak a lövedékek a fejed fölött, és remegnek az ablakok és a falak, és a ház zsúfolt pincéjében mást sem csinálsz, csak kapaszkodsz az édesanyádba görcsösen, amíg kapaszkodhatsz. Azelőtt már egészen folyékonyan beszéltél, de ekkor kezded összekeverni a szavakat, vagy egyáltalán nem mondasz semmit ott a sötétben, az olajmécsesek pislákoló lángjánál és bűzénél, ahol mindennap azzal a reménnyel ébred az édesanyád, ha el tudott aludni egyáltalán, hogy hamarosan véget ér ez a borzalom, de nem ér véget.
Ha az életre gondolok, Pongrác, akkor elsősorban mint biológiai rendszerre, vagyis az élő szervezeted létezési módjára gondolok, másodsorban pedig az életre mint a világ fejlődési folyamatára, és neked tudnod kell, hogy vannak helyek, ahol a világ fejlődési folyamata leáll, elszabadul a pokol, kibújik a világból a kisördög, és akkor az ott élő biológiai rendszerek elmenekülnek, mert életben akarnak maradni, de nem mindenki látja őket szívesen, mert azok meg a saját életüket, a saját fejlődési folyamatuk alakulását féltik, a nyugodt és biztonságos kis városaikat, ahol meg lehet nézni az Oscar-díjas filmeket a plázában, és békésen el lehet gyönyörködni a bűn rossz gyerekeikben esténként.
