Az életmű első felét a vers, a másik felét viszont már a próza dominálja. Nehéz volt a váltás?
- A próza talán az életkorral is összefügg. A legnagyobb küzdelmet az első novelláskötetemmel, a Vonalkóddal vívtam. Mivel a vers felől jöttem, folyton tömörítettem, és ennek kvázi olvashatatlan próza lett az eredménye. Vörös Istvánnal beszélgettem erről, aki akkoriban már elég sok prózát írt, és ő mondta: nem kell félnem attól, hogy ha lazább szerkezetű egy-egy szöveg, a próza az más, ne aggódjak emiatt. Igazából a megfelelő nyelv, a hang megtalálása jelentette a legnagyobb kihívást.
Volt olyan pillanat, hogy kész, most feladom?
- Nem, ez fel sem merült, mert nagyon erősen éltek már bennem azok a történetek, amelyeket meg akartam írni, és éreztem, hogy van egy másik írói énem is, amelyik valahogy prózában beszél a fejemben, mondja a mondatokat. És ezek másmilyen mondatok, mint a verssorok. Engem mindig is az a készülő, még nem létező szöveg izgatott, amelyről úgy éreztem, hogy még nem tudom megcsinálni, de erős sejtésem van róla. Vagyis mindig valami másba szerettem volna belevágni, mint amit addig csináltam, és így haladni szépen – nem is tudom, mi felé. Minden egyes befejezett könyv után azt éreztem, hogy na, ez most mintha meglenne, aztán röviddel utána meg azt, hogy mégse, ez még nem az volt. És persze nagyobb szünetek mindig voltak, amikor erőt kellett gyűjtenem, vagy kísérleteztem, hogy na, most merre tovább.
A versekkel is hasonló történt?
- A verseskötettel könnyebb a helyzet. Ha összegyűlnek használható, jó versek, akkor már érdemes elgondolkodni rajta, hogy milyen könyvet lehet kihozni belőlük, hogy mire fűzöm fel őket. Ilyenkor szoktam címet adni, mert egy jó cím nálam rendezőelvként is működik. A lámpa, amely bevilágítja az egész kötetet.
És most? Úgy tudom, fordulóponthoz érkezett az élete.
- Mind a magánéletemben, mind íróilag nagy váltásokat éltem meg az utóbbi években. Újra kicsi gyerekünk van. Egészen másképp gazdálkodom az energiáimmal, megtanultam csak az igazán lényegesre figyelni. Ez már azért is fontos, mert ahogy múlnak az évek, egyre csökken az írásra fordítható energia, és ezt már nagyon be kell tudni osztani. Ahogy az időt is, hiszen az írásra jutó szűk idő néha szinte luxusidőnek számít. Koncentráltan kell dolgoznom.
Ez az állapot milyen műfajnak kedvez?
- Leginkább a novellának. Hiszen ha ott megvan a kulcsmondat vagy a figura, akkor már elkezdhetek építkezni fejben. Ott írom tovább. A versnek jóval hosszabb a kihordási ideje. Felvillan egy sor az ember fejében, incselkedik, bujkál, és lehet, hogy csak évek múlva lesz vers belőle. A prózánál valahogy jobban lehet tervezni, igaz, ott is mindig minden alakul még munka közben.
Rendszeresen jelen van a különféle magazinokban, újságokban. Ez inspiráló?
- Igen. Amikor elkezdtem tárcákat publikálni, folyton szorongtam, hogy mi lesz a következő, találok-e ennyi témát, megírandó történetet. Ez örök készenléttel jár, hiszen mindig a hétköznapi, talált mozzanatokból pattan ki a történet. Olyan, mintha folyton fényképezőgéppel a nyakamban járnám a világot, hogy bármikor lekaphassam a különös, jellemző pillanatot. Aztán ez olyan, mint a kőleves: néha olyasmi indítja el a szöveget, ami csak az ízéhez kell, nem is marad benne. Sokat nézem például magam előtt a járdát, ami különben még gyerekkoromból maradt meg. Egyszer a megállóban azt vettem észre, hogy tele a föld kettébe hajtott söröskupakokkal. Néztek, mint a félig lehunyt szemek. Erről nekem rögtön a rituális kagylós temetkezések jutottak eszembe, amikor ilyen alakú kagylókat tesznek a halottak szemére. Ebből is lett valami, elindított egy gondolatmenetet. Tele van a világ ilyen vizuális rímekkel, hasonlóságokkal. Nagyon szeretem a beszélgetésfoszlányokat is, mert az emberek önkéntelenül történeteket kürtölnek világgá, telefonálnak, beszélgetnek az ember feje fölött a villamoson. Elég figyelni, fülelni.
Ez akár ars poetica is lehetne.
- Íróként nekem a legnagyobb gyönyörűséget az adja, ha hirtelen meglátom a világban az összefüggéseket. Ha rögzítek valamit, és ezáltal kimondom, akkor valahogy mindig rend lesz egy pillanatra. Mintha kegyelmi pillanatokban megmutatkozna a jelenségek, látványok, villanások mögötti rendszer, és minden jól elkapott történettel közelebb kerülne az ember ehhez a láthatatlan struktúrához.
Manapság úgy tűnik, nem csupán az elnevezés, a leírás igazán fontos. Ma valamirevaló írónak szórakoztatnia is kell a közönségét. Mit gondol erről?
-Ez nehéz, messzire vezető kérdés. Egy könyvkiadó, nem az enyém, szememre vetette a múltkor, hogy nem vagyok elég médiaérzékeny, ő a szerzőitől ezt el szokta várni. Máskor meg azt kifogásolta valaki, hogy túl komorak a történeteim. Érzek mostanában olyan elvárást, hogy az író legyen könnyed, vicces, lehetőleg persze fiatal is és roppant szórakoztató. Ahogy a könyvesboltokban egyre többször árulnak bort, a gyerekkönyvekhez pedig csillogó játékokat, úgy az irodalmat is megpróbálják valami mással eladni. Az író, aki tüzes karikákon ugrál át, viccet mesél, és a lábával főz, nagyon trendi. Csakhogy ez mind elszáll, és ami marad, az maga a könyv. Arra kellene koncentrálni. Értem én, hogy a könyvet el kell adni, de ha egy kiadó a hosszú távú stratégiák híve, nem a villámgyors fogyásé, akkor hagyja a szerzőt dolgozni: ha túl gyakran kell ugyanis hülyét csinálnia magából, nem tud otthon ülni a számítógép mellett. És persze neki se mindegy, hogy kitalálja vagy kitálalja magát…
Érez ilyen elvárást ön is?
- Én jó helyzetben vagyok, a Magvető nem nyomaszt engem ilyenekkel. Nem szerencsés, ha a közönséget arra szoktatjuk, hogy az írók mind zenebohócok és artisták, mert alapvetően irodalmi műsorra mégiscsak az jön, aki az irodalomra kíváncsi, cigánykerekezni meg jobban tudnak az akrobaták, nem? A másik a közéleti szerep. A képviseleti líra visszatért, az író nagy igazságok tudója és kimondója lett ismét. A társadalmi feszültség miatt sokszor tőle várják, hogy megfogalmazza azokat a mondatokat, amelyek sok ember igazságát hirdetik. Csakhogy a világ bonyolult, és éppen ezt kellene valahogy megmutatni, a lírai alapok bonyolultságáról most nem is szólva… Úgy képzelem, az olvasónak egyáltalán nem kéne tudnia, az író milyen, mert az író a művei által valamilyen, nem a személyén keresztül. Látsszon a könyv, ne ő! De belátom, hogy ez egy idejétmúlt, korszerűtlen álláspont. A puszta szórakoztatás szerintem érdektelen, én felrázni, nyugtalanítani szeretnék, ha már valamit. A tárca erre kiválóan alkalmas, egy-két oldalnyi terjedelemben kondenzáltan mutat valamit, gyomorszájon vág.
Az új kötet részben ezekből válogat?
- Nem, ezek többnyire terjedelmesebb novellák, elbeszélések, csak néhány került be a tárcákból, olyanok, amelyek kifejezetten idekívánkoztak. Az utóbbi nyolc évben több mint száz tárcát írtam. Úgy érzem, azokból is összeállhatna külön egy erős kötet. De mondom, közben számtalan novella, elbeszélés született, és az összesből válogatva maradt úgy harminc. Akkor eszembe jutott, hogy huszonöt éve jelent meg az első könyvem, így már jött is az ötlet, hogy akkor legyen inkább huszonöt. Ezután szinte maguktól rendeződtek ötös ciklusokba az írások.
Sok külföldi útja volt az utóbbi időben. Ezek a fordításokkal kapcsolatosak?
- Igen. A Gallimard kiadónál megjelent a Vonalkód, a Pixel című könyvemnek pedig nagy sikere volt, ezért a kiadója, a Nischen Verlag most a következőt is kiadja. Közben szintén a Pixel megjelenik lengyelül és törökül is, az Akvárium cseh fordítását pedig a tavasszal mutatták be. Nagyon örülök, ha látom, milyen sikerük van a könyveknek egy idegen kultúrában. Érdekes, hogy a Vonalkód fordítására a finnek például a saját belső problémáik miatt, mint az alkoholizmus, családon belüli erőszak, rezonáltak jól, a spanyol fordító pedig azt mesélte, hogy az ottani olvasónak sokszor a Franco-rezsim díszleteit idézte fel a könyv. Sohasem tudhatom, milyen visszhangot ver egy vadidegen emberben az, amit én otthon magányban és csendben leírok.
Ha most itt állna a huszonöt évvel ezelőtti önmaga, mit tanácsolna neki?
- Ha tényleg én lennék az a fiatal nő, úgyse fogadna meg semmit.
