Napszemüveges démonok és japán turisták Dunaújvárosban

Dunaújvárosban a vakáció a jelszó, de az irónia a lényeg. Valóban nyári kiállítás: kortárs festők és fotósok nyár, nyaralás, esetleg utazás tárgyú képei kerültek egymás mellé, olyanok, amelyek tapintat és illúzió nélkül ábrázolják ezt a tevékenységet és nem tevékenységet.

Szűcs Attila: Ólomidő, 1991–1993

Blahó Borbála gyereküket cibáló anyákat, napszemüveges démonokat egy ceruzarajz-sorozaton, Fehér László galambokat etető japán turistákat a japán turista és a galambetetés közhelyeivel, Pályi további képei az emberábrázoló közelkép és a már-már komikusan távolodó perspektíva Balaton-értelmezéseivel.

És tovább: Kudász Gábor Arion fotói az önként vállalt vezeklést örökítik meg, amelyet a látnivalók előtt sorban álló turistatömegek vállalnak forró főszezonban, Baranyai Levente a Balifüred címet adta képének, és így is ábrázol, Szűcs Attilától meg teljes gyűjteményt lehetett kiállítani, eleve annyi úszógumi-, stég- és nudistakompozíciója van.

Szűcs Attila: Nudisták, 1999

A festészet nyaralni ment a Vasmű úton, de nem hámból kirúgós, felelőtlen vakációra. Baranyai festéstechnikájában van valami bizarr, groteszk, abszurd. Ha már most ezzel a domború festéssel, ezzel az olajból felrakott relieffel (magyarul: vastag, goromba olajfestékkel) a balatoni üdülőhelyet mutatja felülnézetben, az eredmény a választott cím nélkül is csúfondáros lesz. A képen (domborművön) akkora a fakoronák kiülése, a háztetők úgy dudorodnak szinte maketté, hogy a néző szívesen megsimogatná, azaz játéknak tekinti a teljes hegy- és vízrajzot. Hasonlóképpen talál élményt mediterrán és latin-amerikai felülnézetekben; a nyaralós-utazós tárgy éppoly kevéssé távolítja el eddigi munkásságától – aktív pihenés –, mint Móder Rezsőt vagy Szűcs Attilát.

Czene Márta: Oltár (részlet), 2003

Az előbbi képeire ismert, súlyos vasplasztikái térnek vissza festve; a párizsin csak szegélyezve az Eiffel-torony szintén acél szerkezetét, de egyenesen István királyként, és alighanem az ég angyalaiként a szent királyt megidéző vásznon. Szűcs provokációi csendesebbek, iróniájuk kifinomultabb. Sosem lehet eldönteni, hogy az elmosódó és ravasz színhatású Párban, az úszógumikat cipelő két férfi strandjelenetében mennyi az együttérzés, mennyi a nosztalgia és mennyi az irónia (ezt kétségtelenné teszi az a rettenetes lilás reflex, amely az egyik férfi fejét, a zöld füvön haladók lábát körbelengi). Ahogy az értelmetlennek látszó éjszakai világítás, amely végül is kikezdi a Nudisták egyébként hiánytalan anatómiáját és koreográfiáját.

Ami bizonyos, ami tudható, az a fölényes festeni tudással előadott kétértékűség, amely minden Szűcs-képről egyszerre sugároz emberi-festői teljességet és annak kétséges voltát. Lényegét tekintve gyakori magatartás ez, ez rejlik Baranyai hatalmas festékrétegei alatt és Czene Márta látványos, pompás arroganciájában is. Az utóbbi egy tárgya szerint turistát ábrázoló, felirata szerint Oltár (részlet) címet viselő arany hátterű tábla, amelynek a kihívó jellegét fokozza, hogy nem egyszerűen hátizsákos, laticeles fiút állít az ikonfényű háttér elé, de ábrázolja hősét azzal a fontoskodó kényszeredett realizmussal, amelynek rossz igyekezete oly szánalomra méltóvá tette a XIX. század késői ikonjait.