Nyakunkba szakadt a múlt idő

Trencsényi Klára: A mai gyerekek problémáiról akartam forgatni. Sokáig kerestem a közeget, amelyen keresztül tudnék erről beszélni. Rátaláltam a gyermekvasútra, és ezzel a lendülettel nyakamba szakadt az egész múlt is, az úttörőmozgalom egész öröksége. A vasutas gyerekek számára a múlt napi téma, a társadalomnak azonban nem sikerült még ezzel a múlttal szembenéznie.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Magazin: Terekből vagy tárgyakból indulnak ki. Lehet ezeknek közösségi jelentést adni? Mi a szerepe a szocialista retrónak?

Marton László Távolodó: Nem tudom, hogy mit jelent a „retro". Valami divatos dolog, aminek azért

van egy idézőjeles, ciki tartománya is. Tíz-tizenöt éve, amikor elkezdtem újra bakelitlemezeket gyűjteni, azt hittem, ez az én privát hóbortom. Most meg azt olvasom, hogy szinte csak bakelitet adnak el.

Terek is főleg akkor érdekelnek, ha kötődnek hozzá emlékek. Eljátszadozom azzal, hogy újraélhetem-e őket úgy, hogy belehelyezem magam az adott térbe. Persze nem lehet... Inkább komikus, megalázó helyzetekbe kerülök azzal szembesülve, hogy azt a teret rég kihúzták a lábam alól. Amúgy ciki a „nosztalgia"?

Trencsényi Klára: Mindenki mást ért nosztalgián és retrón, az én generációmban egy időben ez nagy divat volt. A vasúttal és a múlttal úgy kerültem kapcsolatba, hogy sétáltam a Normafánál, és betévedtem a Virágvölgy állomásra.

Tizenhárom-tizennégy éves lányok álltak ott teljes sminkben, időnként Facebookon nyomtak egy üzenetet, közben rajtuk volt a hatvanas-hetvenes évekbeli egyenruha. Nagyon büszkék voltak magukra.

Ezek a külsőségek számukra a közösséghez való tartozást jelentik, és ez a közösség pont azt adja meg nekik, ami esetleg az úttörőmozgalomban jó lehetett volna.

Marton László Távolodó:

Nem jó lehetett volna, hanem jó volt.

A hetvenes évek végétől 15 évig tanítottam ezt a korosztályt. És miközben az ideológiámmal az akkori ellenzéki mozgalmakhoz kötődtem, nekem nem okozott gondot, hogy amikor elvittem a gyerekeket táborozni, felvettem az úttörőnyakkendőt velük együtt. Nem éreztem cikinek, de lehet, hogy skizofrén vagyok.

Magazin: A kamaszkor problémái a filmjében sokkal specifikusabbak, három hátrányos helyzetű gyerekről van szó.

Trencsényi Klára: Két történet fut párhuzamosan. Elsőre nem is tudtam pontosan, hova fejlődnek majd. Az egyik fiú Balatonmáriafürdőről járt fel a nagymamájával. Közben a szülei Németországba mentek dolgozni, egyedül maradt a pályaválasztás előtt. A másik szál egy ikerpár története, őket ki is lakoltatják, mindeközben próbálják fenntartani a látszatot, megőrizni a család összetartó erejét. Ez teljesen tükre a társadalomnak: hiszen nem csak az a hajléktalan, aki az utcán fekszik, hanem

több százezren vannak olyanok, akik rokontól járnak be dolgozni.

Vagy az utcáról. Ahogy a környezetünkben lévő gyerekekről sem mindig tudjuk, mikor ettek utoljára.

Marton László Távolodó: A Senkiföldje (a könyv és egy novella címe – a szerk.), azon túl, hogy szimbolikus jelentésű, kötődik egy valóságos térhez is. Zuglóhoz, ahol felcseperedtem, és ahová aztán visszatértem. Gyerekkoromban jó környéknek számított. De a park, a ­régi szerelmek lábnyoma mára a hajléktalanok és közmunkások fészke lett. Amerre nézek, csupa lepusztultság mindenütt. És bár nem azzal akartam foglalkozni, hogy mivé vált a társadalom, elkerülhetetlen, hogy beleavatkozzon az életembe.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Magazin: Műveikben ott van az, amit „mai magyar valóságnak" nevezhetünk. Mi a pontos tartalma? Mindenkit egy hajszál választ el a krízishelyzettől?

Marton László Távolodó: A valóság engem nem érdekel.

Mondják, hogy régen jobb volt, én régen is rosszul éreztem magam.

Nem azért, mert szocializmus volt, hanem mert olyan alkat vagyok, hogy rosszul szoktam érezni magam. Hiába próbálok nyitott lenni a világra, néhány perc után menekülnöm kell. Inkább tűzök haza. Pedig, ugye, a „távolodás" izgatott korábban. Azt a határt kerestem, ahol nem tudható, visszafordulhatok-e, vagy már jóvátehetetlenül messzire keveredtem. Megúsztam, de azt látom, ma egyre többen rekednek a partvonalon túl. És nincs visszaút. Részint ebben a szakadékban rejlik a viszonyom az úgynevezett mai magyar valósághoz.

Trencsényi Klára: Én valóságmániás vagyok. Izgat, hogy mi van körülöttem, van bennem egy folyamatos kíváncsiság. Vagy én vonzom ezeket a történeteket, vagy valamit éreznek az emberek, ami miatt őszintén beengednek a saját lelkükbe. Így derült ki a filmben szereplő gyerekek története is.

Magazin: A Senkiföldjében fotók vannak, az életéből merít, ez „nem fikciós" irodalom?

Marton László Távolodó: Nekem vacak a fantáziám, és a fikciós irodalom nem is vonzott igazán, viszont eléggé vad életem volt, ami rengeteg „nyersanyaggal" szolgált. Képeket most használok először – lévén konkrétan képaláírásként született az egyik szöveg –, mert eddig úgy éreztem, az ilyen privát fotók eltaszítják maguktól az irodalmat.

Magazin: A zene és az irodalom nem taszítja egymást?

Marton László Távolodó: A zene gyerekkoromtól a legfőbb menekülési útvonalam. Szegény családban nőttem fel, csak egy öreg Philips rádiónk volt, de rohantam haza az iskolából, és kerestem valami zenét. Aztán szereztem lemezjátszót, és attól kezdve azzal nyomasztottam a barátaimat, hogy mit hallgatok. Másról nem lehetett velem beszélni. Végül az egyikük azt mondta, inkább írjam le. Nem zenei nyelvezettel: fogalmam sincs a kottáról. Az izgatott, hogy a zene hatását meg tudjam ragadni.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Magazin: A zene menedék volt, a filmben meg a gyermekvasút az. Lehet-e ilyet találni mindig, és megmenekülni az utcától?

Marton László Távolodó: Amíg tanítottam, az volt a legfontosabb, hogy minden tanítványommal megkerestessem a maga menedékét. Kőkemény felelőssége van az iskolának abban, hogy megmutassa a kitö­rési pályát. A szülők nem mindig tudják. Nekem sem a szüleim mutatták meg.

Trencsényi Klára:

Az iskoláknak nincs energiájuk, hogy utat mutassanak, sem hogy közösséget építsenek.

Visszatérve a vasútra az itt dolgozó felnőttek is menedékként beszélnek a gyermekvasútról. Ám nekik ez gyakran „végállomás", a gyerekeknek viszont 14 évesen el kell ballagniuk. És ahogy ez a filmben is megjelenik, érzik, hogy a védettségnek, az utolsó nagy szerepjátéknak itt vége szakad.