Azaz a lehető legkönnyedébbnek tűnően, és a legelszántabban írt, mondott nemet a magyar irodalomtörténeti kánon döntő fétisének: a történelmi regénynek, amelyben amúgy a nemzeti identitás, a büszkeség, sérelem és balítélet tűnik elő, s amely mégis egyre nehezebben sikerült a XX. századra, hát még annak végére, pontosabban a XXI. századra. Belátható volt, hogy ez a nagy könyv nem illeszthető be az ideológiai normák vagy meggyőződések komorsága által vezérelt irodalomi hagyományba.
Esterházy kifogott mindazokon, akik nemegyszer igen emberien, de mindig félreérthetetlenül tudták, hogy az irodalom mire való, miért, miként a nemzeti lét alapkérdése. A most lezárult életmű, legkésőbb a Termelési-regény (kisssregény)től a néhány hete megjelent Hasnyálmirigynaplóig évtizedeken át próbálta megmutatni, hogy mit is jelent, miszerint ami kívül, túl van a szövegen, azaz ami az illékony vagy komor valóság lenne, az mind a nyelv által létezhet. Azt, hogy a „nyelvem határai, a világom határai", nem ő, hanem Wittgenstein írta, de valóban ő is írhatta volna. S ő megmutatta, hogy milyen tág határ az.
Tőle tanulta meg immár több nemzedék, hogy mi mindent ad nekik az az író, aki a nyelv és világ határai közti évszázados filozófiai, esztétikai vitában nem foglalt állást, hanem megmutatta, hogy miként működik az a nyelv, amelynek természete épp oly transzparens volt, mint kiismerhetetlen.
Nekem úgy tűnt, hogy az elmúlt évtizedekben két olyan sorsesemény történt, amelyben a határtalan nyelvbe zártság, tehát az átható tekintet, a kíméletes ész, és az irónia logikája egyszerre lényegtelen lett. A szív segédigéi, az anya halálát, tehát a feldolgozhatatlant valóban inkább elviselni, mintsem meg- és eloldozni akaró szöveg volt az egyik, s a Javított kiadás a másik.
Tény, hogy lélegzetvisszafojtva olvastam a Hasnyálmirigynaplót, s valóban elnémultam attól az immár nem könnyed, de félreérthetetlenül a humanista pedagógia, azaz a klasszikus irodalom és művészetelmélet centrumát jelentő szigortól, amellyel ragaszkodott ahhoz, hogy szerző maradjon, azaz saját szövegének tárgya legyen, akkor is, amikor naplót írt. Naplót arról, hogy mint történt, hogy egy igen komor testi változás: egy felette rossz helyen lévő daganat, azaz a betegség, amely persze megintcsak ő is volt, átvette az uralmat a lélek és a test fölött. És aztán mégsem. S persze részben kísérteties és a "magyar irodalom" akármely fogalma és hagyománya felől nézvést bölcs és reményt keltő módon fenntartotta azt a módszert, amelyet egykoron Balassa Péter, okkal, korszakhatárnak látott. S az is lett, hosszú, hosszú évtizedekre. Kevés magyar író volt, akinek munkássága anélkül írta át az irodalom aktuális paradigmáját, hogy azt tényleg akarta volna.
Most a gyásznak, azaz a bánatnak van itt az ideje, annak a beismerése, hogy Esterházy Péter örökre halott, és rajtunk múlik, hogy ennek ellenére meddig marad velünk, meddig élünk általa is. Ennek a munkának a megkezdése nem más, mint az olvasás.
Az irodalom közössége a gyászolóké: vannak közöttünk hívők, hitetlenek, tehetetlenek, reménykedők, reménytelenek, elveszettek ebben a percben, és nyilván vannak, akik magukba zárják, amit tudnak, éreznek. De mostantól mindannyiunkat összeköt, hogy Esterházy Péter nincs többé, és van nekünk.
Akiket hátrahagyott, azok tudják, hogy nem maradtak magukra.
