– Mi jut eszedbe arról, hogy Nappalok és éjek, 121. oldal, 11. és 12. sor?

– Nem lehet, hogy összekeversz valakivel?

– Csehov? Sirály? Nyina? Vígszínház?

– Figyelj, arcokat, neveket nem tudok megjegyezni, nemhogy ilyet. Nappalok és éjek, ez tényleg a Sirály, igazad van. Nagyon régen volt, másik korszak, másik világ – minden szempontból. Hogy mi jut eszembe róla? Hogy mi a bukás és a siker közötti különös összefüggés. Ez az előadás bukásnak számított, pedig hihetetlen értékei voltak. A díszlet olyan lett, mintha nem oda készült volna, és tényleg nem. Furcsának tűnt, hogy a színpadi tóra csak az erkélyről lehetett rálátni. Horvai István volt a rendező, azt próbálta elérni, hogy a tó vize ferde legyen. De a víznek az a tulajdonsága, hogy vízszintben van. Nyilván valami optikai trükköt akart kipróbálni, de nem lehetett. Ez sajnos hozzátartozott a bukáshoz.

– Gondoltad azt, amit Nyina: Én a sirály vagyok?

– Az emberekben roppant tévedés él ezzel kapcsolatban. Arra gondolnak, hogy ez egy madár, ami repül az égen. De ez egy döglött madár, amit lelőttek, és ott rohad valakinek a kezében.

–Ezt érezted valaha?

– Azt, hogy én a döglött madár vagyok? Nem hogy éreztem, hanem azt érzem most is…

– A Sirály Arkagyinájáért, a Cseresznyéskert Ranyevszkajáért vagy a Hamlet Gertrúdjáért odaadnád bármelyik vígjáték-szereped?

– Egyáltalán nem. Semmi különbséget nem látok köztük. Érdekelnének ezek a szerepek, de nem cserélek értük. Adják oda, ha akarják, hogy játsszam. Az életemet adom oda ezért a pályáért, döglök meg, mint a madár. Azért mérlegelek, hogy mit miért vállalok el. Ebben sok szempont van: mit, kivel, hol és mennyiért. Ezeknek a harmóniájából döntök. Tudok igent és nemet mondani.

– Sufniban, garázsban is vállalnál szerepet?

– Nem vállalnék, vállalok, csak ezekre senki sem figyel oda. Csináltam a Mindent magamról című előadást. Szerintem isteni Almodovar-őrület. Ilyenkor a pénz nem számít, az a fontos, hogy mit játszom. Jaross Viktória rendezte, és fantasztikusan érdekes produkció lett. De ezt te sem láttad.

– Nem.

– Miközben számon kérik az emberen az alternatívat, megszámlálható darab ember nézi meg.

– Viszonylag sok alternatívat nézek.

– Engem is azok érdekelnek. A többiben elolvasom a főcímet, és tudom, mire számíthatok. Akkor nem feltétlenül megyek el. Azt szeretem, amiben van érdekesség. Magamat nagyon kevéssé nézném meg. Roppant jó, de inkább szórakoztató. A szórakoztató színházra viszont már ritkán vagyok kíváncsi.

– Mi az, ami lázba hoz?

A világ, úgy ahogy van. Meg az influenza.

– Mi kell ahhoz, hogy konfrontálódj az utcán?

– Szeretem betartani a szabályokat, az észszerűség határáig. Akkor konfrontálódom, ha valakit bántanak.

– Beszólsz?

– Biztos, nem szólok be, mert az nekem kevés. De hogy mit csinálok? Kérdezd meg azokat, akikkel ez megtörtént.

– Rendelsz Kövér László által dedikált Alkotmányt?

– Dehogy rendelek. Akkor se rendelnék, ha nem ő dedikálná. Amúgy nem vagyok gyűjtögető alkat.

– Semmiben sem?

– Nem nagyon. Szeretek vagy szeretnék megválni dolgoktól. Néha azon gondolkodom, mi az, amire igazán szükségem van. Kevés dologra. Mégis, mikor szelektálnom kell otthon, sok mindenre azt mondom: az életben nem fogom elővenni, de nem dobom ki. És akkor sajnálom szegény gyereket, akire az vár majd, hogy az életemet összesűrítse. Borzasztó lesz neki. Igyekszem helyette megcsinálni, de nem fogom tudni. Egy színész életét általában a pillanat határozza meg. De mióta képet és hangot rögzítenek, mindenről van egy CD, egy DVD. Ebből van egy rakás, én ezeket nem fogom megnézni. Nekem kellene kidobnom ezt az egészet.

– Itt az a kérdés jönne: mi az, amit magad mögött hagynál?

– Na ez az, semmit. Kitörlős vagyok. Az arcokat sem jegyzem meg, de van egy különös képességem, ha valakire ránézek, tudom, hogy jó emlékem van-e róla vagy haragszom-e rá. Dehogy miért, hol haragudtam meg, és hogy hívják, arról fogalmam sincs.

– És haragszol rá tovább?

– Persze, abszolút, kicsit. És nem tévedek.