galéria megtekintése

„Nem számított, hogy valaki hollywoodi sztár, vagy sminkes”

0 komment

Zak Adrienn

Sophie Klussmann szoprán énekesnő John Malkovichtól tanulta meg, hogy egy hollywoodi sztár is lehet kedves és emberséges. Bár bántja, ha rosszat ír róla a kritika, egyáltalán nem ez a legfontosabb számára. Októberben a Budapesti Fesztiválzenekarral énekel egy Rimbaud által megteremtett, groteszk lényekkel telezsúfolt világról, és azt is felhozza a lelkéből, amire senki nem számít.

Briliáns, figyelemreméltó, pompás, mesés – csak néhány jelző azok közül, amivel a nemzetközi sajtó jellemzi önt. Fontos, mit mondanak a kritikusok?

Őszinte leszek: a kérdés nem könnyű. Természetesen nagyon boldog vagyok, ha egy újságíró értékeli vagy szereti, amit csinálok, és persze rosszul esik, ha nem ismernek el. A kritika ugyanakkor szubjektív dolog, és nekem sokkal fontosabb, ha érzelmekben gazdag előadással ajándékozhatom meg a karmesterem, a zenekarom és a közönségem. Az a fontos, hogy nekik tetsszen, amit csinálok.

Egyértelmű volt, hogy énekesnő lesz?

 

Az éneklés előtt hatalmas szenvedéllyel, de sajnos kevesebb tehetséggel hegedültem, ezért a váltás az egyik legjobb döntésem volt. Azt mindig tudtam, hogy az életem a zenéről szól majd, viszont az elején még nem annyira számított, ez milyen formában valósul meg. Az egyetemen egy évig zenetudományt is tanultam, de hamar rájöttem, hogy sokkal inkább elememben vagyok, ha csinálom a zenét, mint ha írok róla.

Fotó: Rainer Spitzenberger

Nehéz pálya ez egy nőnek?

A család és a munka összeegyeztetése komoly kihívás, de ez sok másik munkára, és rengeteg másik nőre is igaz. Sok mindent fel kell áldozni ezért a karrierért, például akármikor előfordulhat, hogy egy fellépés miatt hirtelen el kell halasztani a családi nyaralást. Ezzel együtt soha nem szeretnék mással foglalkozni!

Hamar felfedezte a szakma, rendszeresen dolgozik együtt nagyformátumú zenészekkel, sőt, még John Malkovich is kiválasztotta két színházi szerepre. Izgalmas kirándulás volt?

Jóval több volt, mint izgalmas! Három évig dolgoztam együtt Johnnal, és ez alatt az idő alatt rengeteget tanultam. Például azt, hogy hírességként is lehetsz kedves, tiszteletteljes és könyörületes, a dívaság minden allűrje nélkül. Családként működtünk, odafigyeltünk egymásra, és egyáltalán nem számított, hogy valaki éppen hollywoodi sztár, vagy sminkes. Két fantasztikus színházi, illetve operaelőadást alkottunk meg együtt, amit imádtunk, és amibe minden energiánkat és szenvedélyünket beletettük. Minden este más volt. John szeret improvizálni a színpadon, és erről sosem szól előre. Ez nagyon inspiráló volt az olykor fullasztó és unalmas operaelőadásokhoz viszonyítva.

Fotó: Joachim Gern

Mi áll önhöz közelebb, az opera vagy egy szimfonikus mű?

Ami a legközelebb áll hozzám, az a kamarazene. Olyankor egy intim burokban, közösen keverhetjük ki a színeket és a frázisokat minden egyes muzsikussal. A szimfonikus művek közül az összeset szeretem, amit énekelek, az operának viszont olyan sajátos világa van, ami a mai napig rejtélyes számomra. Nem érzem magam otthonosan benne, mégis folyamatosan vonz, igazi „se veled, se nélküled kapcsolat" a miénk, miközben a szimfonikus zenének és a kamarazenének mindenestül megadom magam.

Kortárs vagy régizene?

Ha egy zene jól van megírva, akkor szeretem. A kortárs darabok néha hetekre tönkreteszik a hangomat, épp ezért sokszor el sem vállalom az ilyen jellegű felkéréseket. Ezzel együtt az olyan kortárs szerzőknek, mint például Kurtág vagy Ligeti, nagyon fontos szerepük van az életemben. Nagyon sok szerzeményüket énekeltem már, és minden alkalommal fel tudtam fedezni bennük valami egészen újat. A régizenének a tisztaságát szeretem. Semmi sem lehet tisztább (és bonyolultabb), mint Bach. Remélem, még jó sokáig énekelhetem.

Kifejezetten vonzódik a késő 19. századi, korai 20. századi zenéhez. Mi ennek az oka?

Ez az időszak kinyitotta a művészeteket, legyen szó építészetről, festészetről, zenéről vagy irodalomról. A világ próbálta újra felfedezni magát, új struktúrákat találni, túlmenni a régi határokon. A zenében ez Wagner Trisztánjával kezdődött. Nem volt visszaút, innentől érzékelem a művészet nagybetűs szabadságát. Ekkor már nem kellett olyan komoly kontroll alatt dolgozni, mint például Mozart idejében. Szeretem Mozartot, és sokat is énekelem, de nagyon sok korlátot érzek benne. Ebben az időszakban viszont hirtelen ott volt a tér arra, hogy magadat, a zenét és a művészetet teljesen új megközelítésből fogalmazd meg.

Fotó: Joachim Gern

Októberben a Budapesti Fesztiválzenekarral lép színpadra a Zeneakadémián és Benjamin Britten Les Illuminations című dalciklusát énekli, amely Rimbaud-versekre épül. Ezzel a zenei anyaggal milyen a viszonya?

Britten műveit nagyon jó énekelni. Ehhez a dalciklushoz a szoprán énekesek minden hangszínére szükség van. Egyszerre vicces, szomorú, veszélyes, álmodozó és lelkes. Nagyon nagy mélységek vannak benne, főleg ahhoz képest, hogy Britten milyen fiatalon írta. Mindeközben humoros, és nagyon jól visszaadja a Rimbaud-versek őrültségét. Minden érzelmet meg kell énekelned, amit csak fellelsz magadban, a hangod minden színével. Ezzel a dalciklussal olyan dolgozni, mintha saját magamban tennék egy nagy utazást. Próbálok mindent felhozni, amit ott mélyen találok. Nem könnyű feladat, de csodálatos érzés a teljes valóddal belevetni magad ennek a műnek a gazdagságába.

Könnyen megy az azonosulás ezekkel a furcsa szövegekkel?

Francia iskolába jártam, ezért a francia költészet mindig nagyon közel állt hozzám. Persze Rimbaud különleges eset, extrém személyiség volt. Ezeket a verseket 19-20 évesen írta, később már nem is foglalkozott költészettel. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk ezekhez a szövegekhez, magunk elé kell képzelnünk az akkori Párizst, és azokat a kábítószereket is, amelyekkel Rimbaud élt. A versek egy szürreális világból érkeznek – egyszerre álmodozóak és fenyegetőek –, ez a kettősség pedig nyugtalansággal tölti el az embert, miközben olvassa vagy énekli őket. Olyan érzéseket hívnak elő a lélek titkos bugyraiból, amelyek normális esetben mindenki előtt rejtve vannak. Az azonosulás mindig veszélyes, ebben az esetben pláne, mégis elkerülhetetlen, hiszen ez a világ nagyon csábító számomra.

Ha ez a dalciklus egy élő ember lenne, hogy írná le, kivel állunk szemben?

A Les Illuminations-nak van egy narrátora, aki csodálattal és imádattal vegyes félelemmel nézi azokat a szörnyeket és félig ember, félig állat lényeket, akik a műben szerepelnek. Rimbaud figurái nem e világból valók: furcsák, groteszkek és csúnyák. Egyszerre csodálatosak, isteniek és gusztustalanok. Hasonlítanak ránk, mégis máshonnan érkeznek. A narrátort egy teljesen átlagos emberként képzelem el. Neki megadatik, ami a földi halandóknak nem: láthatja ezeket a lényeket. Ezért kell elmesélnie azokat a titkokat és csodákat, amiket lát, és épp ezért számkivetett. Amíg élvezettel végignézi ezt a vad parádét, teljesen passzív marad.

Az este során a lengyel származású Marek Janowski vezényli a Fesztiválzenekart. Dolgoztak már korábban is együtt?

Olyan szerencsés és megtisztelő a helyzetem, hogy már évek óta együtt dolgozhatok vele. Egyike volt a legelső karmestereknek, akik támogattak a pályámon. Mindig is hitt bennem és a jövőmben.

A Fesztiválzenekarral viszont ez lesz az első közös munkája.

A Fesztiválzenekar több koncertjén is voltam korábban, és azóta az az egyik álmom, hogy velük énekelhessek. Egyedülálló minőségű zenekar! Hihetetlenül boldog vagyok, hogy találkozhatunk, és együtt adhatjuk elő ezt a csodálatos darabot.

Előadások: október 15-16-17., Zeneakadémia

Vagy-vagy

Fekete vagy fehér? Fehér

Gyümölcs vagy csokoládé? Csokoládé

Thriller vagy romantikus film? Mindkettőt imádom!

Bicikli vagy autó? Bicikli

Richard Strauss vagy Jean Sibelius? Richard Strauss

Tenger vagy hegyvidék? Hegyvidék

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.