Nem Isten tette, hanem emberek!

Délelőttönként elfoglalják a pedagógiai kart, este a Blonia parkot. A ternYpe alulról szerveződő kezdeményezés. Diákokat akartak elérni, akik aztán barátaiknak, osztálytársaiknak elmesélik, amit itt láttak, hallottak.

A rendezvényre csaknem ezren érkeztek. A szervezőket kissé elsodorta ez a hatalmas tömeg. Programok csúsztak, teremszámok változtak, néha csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy mi következik, néha csak az után. Ám ez nem ártott, sőt. Már az első nap végén fesztiválhangulat uralkodott.

A vacsorát a hatalmas Blonia park egyik csücskében, egy sátorban osztották, elfogyasztani a fűben lehetett. A színpadon népviseletbe öltözött lányok táncoltak és énekeltek. Napközben, a szünetekben a folyosókon és az egyetem udvarán kisebb-nagyobb csoportok daloltak. A magyar Romano Glaszo együttes lányai már az oda úton a buszban is végig próbáltak, így aki egy roma népdalt sem ismert a felszálláskor, Krakkóig átment egy kis népzenei gyorstalpalón.

A konferencia neve: Nézz, és ne felejts (Dikh he na bister). Ennek megfelelően a legtöbben az áldozatok visszaemlékezéseire voltak kíváncsiak. Németországból, Romániából, Hollandiából és hazánkból is érkeztek túlélők. Volt, aki életében először ült repülőn, mint a 89 éves Raymond Gureme Franciaországból.

Rita Prigmore csak felnőttként szembesült a vele történtekkel. Gyenge, beteges kisgyerek volt, sokszor ájult el. Amerikában élt a családjával. Harminchárom éves korában vezetés közben elvesztette az eszméletét, és karambolozott.

A kórházi vizsgálatok során furcsa sebeket találtak a koponyáján. Azonnal felhívta az anyját, magyarázatot követelve. Csak ekkor hallott arról, hogy csecsemőkorában dr. Heyde kísérletezett rajta, arra volt kíváncsi, hogyan lehet barna szemet kékké változtatni. A koponyába, a szem mögé fecskendezett anyagok hatását vizsgálta. Rita felmenői letelepedett romák voltak, Würzburg városában éltek, amelynek klinikáján dr. Heyde végezte kutatásait.

Fotó: Neményi Márton (Hír24)

Az orvos részt vett a szellemi és testi fogyatékkal élők kegyes halálnak álcázott kiirtását végző T-4 eutanáziaprogramban is. Ez a német faj megtisztítását célozta, akárcsak a romák sterilizálása. Rita édesanyját, Theresiát is bevitték a nácik, és választás elé állították, mint minden romát: beleegyezik a sterilizálásba, vagy elviszik Auschwitzba. Az akkor tizenkilenc éves lány nagyon meg volt rémülve, azt sem tudta, mit jelent, amit aláírt. A műtétre kijelölt időpont előtt azonban teherbe esett.

A Gestapo abortuszt akart végeztetni rajta, de a vizsgálatok közben kiderült, ikreket vár. Ekkor újabb papírt írattak vele alá, hogy kísérletezhessenek megszületendő gyerekeivel, megfenyegetve, hogy máskülönben az egész családját táborba viszik. Rita és Rolanda Prigmore 1943. március 3-án jött világra. A szülésnél négy egyenruhás orvos is jelen volt, azonnal elvitték a gyerekeket. Az édesanyjuk néha napokig, hetekig nem láthatta őket. Hathetes korukban Rolanda belehalt a beavatkozásokba.

Rita Prigmore Neményi Márton (Hír24)

Theresia pánikba esett, és kilopta a másik csecsemőt a klinikáról, az SS azonban rögtön megtalálta, és visszavitte. Anyja egy évig semmit sem tudott a hollétéről. A nácik bukása után a vöröskereszttől kapott levelet, hogy hova mehet a lányáért. Rita és édesanyja hét évig harcolt a német állammal, hogy elismerjék a lányokkal történteket, és kártérítést kapjanak. Közben dr. Heyde megszökött a börtönből, és álnéven praktizált. Ugyanazon a környéken. Sokan ismerték is a múltját. Végül letartóztatták, és 1964-ben a börtönben felakasztotta magát.

Az asszony 2012-ben járt először Auschwitzban, ahol tizenegy családtagja halt meg, köztük a nagyapja. Az élmény hatására határozta el, hogy mesél arról, ami vele történt. Azt mondja, a hite segítette át a nehézségeken. Bár sokan épp a nácizmus borzalmai miatt fordultak el a vallástól, ő azt vallja, nem Isten tette ezt vele, hanem emberek. Nem haragszik a németekre. „Ők nem tehetnek arról, ami történt”– mutat a fotóit és újságkivágásait rendezgető német önkéntes lányra.

Raymond Gureme Neményi Márton (Hír24)

Raymond Gureme szüleinek cirkusza és vándormozija volt. Ő kétéves kora óta akrobata. „Még ma is!”– jegyzi meg. És tényleg. A kilencvenhez közeledő apró öregember a teremből kifelé menet helyből páros lábbal átugrik egy széket, jót mulatva az elképedt huszonéveseken. Tizenöt éves volt, amikor a francia hatóságok 1940-ben táborokba gyűjtötték a romákat, köztük az ő családját is. Öt generáció óta éltek Franciaországban, az édesapja harcolt az első világháborúban, nem hitték, hogy bajuk eshet.

Akkor fogták fel, mi történik, amikor fegyveres őrök állták útjukat a tábor kapujában. Raymond akrobatatudását kihasználva többször megszökött a táborból, családját azonban nem hagyta magára. Szerzett ételt és ruhát, s ezt rendszeresen visszacsempészte a bent maradt hét testvérének és szüleinek. Megpróbálta a húgait is kijuttatni, de őket hamar elkapták. Egyszer, mivel tudta, hogy amint felfedezik az eltűnését, lezárják a környéket, a táboron belül egy fa tetején húzta meg magát, és csak akkor szökött meg ténylegesen, mikor lefújták a keresést.

Nagyon félt, de remekül szórakozott azon, hogy az őrök mindenhol keresik, csak felfelé nem néznek. A történetét megíró francia újságírónő, Isabelle Ligner itt megjegyzi, hogy néhány sztori olyan hihetetlennek tűnt, hogy a könyv megjelenése előtt ellenőrizte őket, s az archívumok dokumentumai mindenben alátámasztották Raymond elbeszéléseit. A francia romák általában nem kerültek német munkatáborokba, de őt a rengeteg szökés miatt és mert segített a francia ellenállásnak, végül erre ítélték. Két helyen is volt, mindkettőről megszökött.

Egy vonaton, a szén közé bújva jutott vissza Franciaországba 1944-ben. Franciaországban a táborok felállítását már a háború előtt elrendelték, így hiába lett béke, a romák 1947-ig ott laktak, mert az állam csak a háború alatt hozott törvényeket semmisítette meg. Raymond Gureme még ma is nagyon haragszik a francia kormányra: „Lázadni kell a kormánynyal szemben! Ezek mind bohócok!”

A Magyarországról a Phiren Amenca szervezésében érkező százhúsz fiatal már kedd délután meghallgathatta Forgács József (roma nevén Bandi bácsi) történetét. Az akkor kilencéves zalaegerszegi fiút és családját 1943 őszén vitték el a tanyájukról. Egész éjszaka a rendőrség udvarán várták, mi lesz velük. Testvérei közül többen is megszöktek, kihasználva, hogy az őr elaludt. Mivel senki sem vezetett nyilvántartást róluk, még a nevüket sem írták fel, a hiányzók sem tűntek fel a hatóságnak.

Ami akkor szerencse volt, a háború után hátrány. A roma deportálások dokumentálásának hiánya nemcsak a kutatók dolgát nehezíti meg, de a túlélőknek is akadály a kárpótláshoz vezető úton. Reggel vagonokba rakták, és előbb Pápára, majd Komáromba vitték őket. A lassan haladó, többször megálló vonatban elviselhetetlen volt a zsúfoltság, a bűz. A Csillagerődben hosszú, birkaakolszerű helyen volt a szállásuk.

Forgács József (Bandi bácsi) Neményi Márton (Hír24)

Az étel olyan volt, mint a mosogatólé. Az őrök gyakran megverték és megalázták őket. Minden ébredésnél volt köztük halott. Komáromban szétválogatták a romákat. Voltak, akiket hazaküldtek, másokat táborokba vittek. Bandi bácsi így veszítette el az édesapját.Máig nem tudja, mi történt vele. Ő maga öt-hat társával Ausztriába került, ahol egy gyárban kellett söprögetni, takarítani az udvart. Tízévesen gyalog ment haza, olykor kocsikra felkéredzkedve. Nagyon sokáig tartott. A papírjai mind megsemmisültek, még az iskolát is újra kellett járnia.

A fehér cipőben, fehér, pávatollas kalapban és öltönyben feszítő öregúr elmaradhatatlan fokosával Krakkóban a tévéstábok és fotósok kedvence volt. A romák történelme, ábrázolásuk a médiában, a holokausztkutatás nehézségei, oktatásának lehetősége vagy éppen a flamenco tánc – ezekről tartottak Krakkóban műhelybeszélgetéseket. Markus End berlini professzor a német sajtóban található rejtett előítéletekre mutatott néhány példát.

Az egyik hírműsorban a bevándorlókról szóló vita kapcsán az illetékes miniszter kijelentette: „Nemcsak romák jönnek, hanem diákok is.” Ez a példa a roma egyetemistákkal és középiskolásokkal telezsúfolt teremben jól érvényesült. A Burgerlandból 1941-ben elhurcolt, a lodzi gettóba deportált 5007 roma történetét kutatja dr. Gerhard Baumgartner grazi professzor. Ezen a környéken a XVII. század óta éltek és dolgoztak a mezőgazdaságban letelepedett romák.

A gazdasági válság miatt a XX. század elején a munkanélküliség elől a városokból sokan visszaköltöztek a falvakba, kiszorították a romákat a munkahelyekről, akik így elszegényedtek. A burgerlandi náci párt szlogenje nem zsidó-, hanem romaellenes volt. Összegyűjtötték a munkaképes roma nőket és férfiakat, hogy németországi munkatáborokba deportálják őket. Vagyonukat a falvak elkobozták és átadták a táboroknak, így a romák tulajdonképpen maguk finanszírozták a deportálásukat.

A falvakban pedig ott maradtak a kisgyerekek és az öregek, akik nem tudtak magukról gondoskodni. A települések azt vették észre, hogy a költségeik nemhogy csökkentek volna, de nőttek. A nácik segítségét kérték, akik a családok megmaradt részét is deportálták Lengyelországba. A táborban tífuszjárvány tört ki, tíz nap alatt hatszázan haltak meg. A tábor vezetése pánikba esett, és mindenkit kivégeztek. A többi munkatáborból visszatérők azzal szembesültek, hogy szüleiket és gyerekeiket mind megölték.

A professzor kiemeli a falvak szerepét a deportálásokban. Ötven százalékban a helyi közigazgatás döntött. Az egyik kisvárosban két roma család élt, a falu kovácsa és annak a sógora. Amikor a nácik a kovácsot el akarták vinni, a polgármester megakadályozta: „Mihez kezd egy parasztfalu kovács nélkül?” A kovácsnak és családjának nem esett baja, sógorát és egész családját azonban elvitték és megölték.

A legnagyobb várakozás az augusztus 2-i auschwitz–birkenaui utat előzte meg. A hivatalos megemlékezésen a birkenaui emlékmű körül csak a megszámlálhatatlanul sok, hivatalos résztvevőnek jutott hely a hőségben a némi árnyékot adó sátorban. A két órán át hömpölygő, főleg lengyel és német politikai beszédeket nem tolmácsolta senki, a biodíszletté minősült fiatalság pedig szép lassan elszivárgott a néhány száz méterre lévő fák árnyékába.

Az ünnepség félidejénél már piknikhangulat alakult ki ezekben a zugokban. Az idős túlélők szintén kimenekültek a sátorból, és a fiatalok társaságát választották. A hivatalos program végeztével az V. gázkamra romjainál, az 1944. augusztus 2-án kivégzett csaknem háromezer roma halálának helyszínén sokkal meghittebben és természetesebben emlékeztek meg a ternYpe önkéntesei. A maguk által kitalált imát a körben álló fiatalok lehunyt szemmel, csöndben hallgatták. A roma himnuszt együtt énekelte a csapat.