Egy szó azért esett róla: az, hogy megjelent. Tiboru, alias Tóth Tibor a többit elintézte annyival, hogy olvassák el a könyvet, mert olvasni jó. Ennek ellenére a kémkedés és az írók világának időszakos összefonódásáról tartott előadása méltán aratott tapsvihart.

Christopher Marlowe, akit a William Shakespeare előtti időszak legkiválóbb angol drámaírójának tartanak, egyetemi éveiben igencsak kicsapongó életet élt. Rajongott a nőkért, bár a férfiakat sem vetette meg, és az italt sem, miközben – tiboru kutatásai szerint – a királynő titkosszolgálatának kémkedett. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor egy kocsmai verekedés során megkéselte a diákjai lecsillapítására odasiető rektort. Kicsapták volna az egyetemről, ha a titkosszolgálat nyomatékosan nem kéri fel az egyetem vezetését álláspontja felülvizsgálatára. „Vegyék tekintetbe, hogy Marlowe úr hatalmas szolgáltatokat tesz a koronának". Tekintetbe vették.

Marlowe ugyan ateista volt, pénzért azonban vállalta a katolikusok megfigyelését. Cserébe a titkosszolgálat rendre elsimította botrányos ügyeit. Egészen addig, amíg Marlowe meg nem elégelte a kémkedést. Már csak az életet akarta élvezni. Ám a következő kocsmai összecsapásban a kés rossz oldalára került. Alig múlt 29 éves. Rossznyelvek szerint a titkosszolgálat bérgyilkosa végzett vele, nem hagyhatták kiszállni.

Bizonyos értelemben kém volt Ernest Hemingway is. Már a spanyol polgárháborúban felfigyeltek rá a szovjetek, ám csak 1942-ben szervezték be, amikor egy magazin tudósítójaként Kínában járt. Argó fedőnéven dolgozott nekik. Ő utóbb azzal magyarázta a beszervezési nyilatkozat aláírását, hogy élményeket akart gyűjteni a könyveihez. Lehet, hogy nem túlzott. Szovjet tartótisztje ugyanis sokszor panaszkodott feletteseinek, hogy „Argó elvtárs igen gyakran összekeveri a kémkedést az írói munkásságával".

Miután a szovjetek ejtették, kémnek jelentkezett az OSS-hez, az amerikai katonai hírszerzéshez, majd az FBI-hoz, amelynek – ígérete szerint – a Havannában megbújt nácikról gyűjtött volna adatokat. Egyik szolgálat sem foglalkoztatta. Nem úgy fiát, Jack Hemingwayt, aki komoly karriert futott be az OSS-nél.

A Charlie és a csokigyár, valamint a Matilda, a kiskorú boszorkány szerzőjéről, Roald Dahlról hosszú ideig csak kevesen tudták, hogy írói pályája előtt kém volt. Pilótaként kezdte a királyi légierőnél. Sikeres volt, állítólag 22-24 ellenséges gépet lőtt le – életrajzírója válogatja. Ennek ellenére unatkozott, új, izgalmasabb kihívásokat keresett. Szerette a nőket, és azok is könnyen megadták magukat a magas, sármos, határozott férfinak.

Dahl végül képességeinek megfelelő izgalmas feladatot kapott a titkosszolgálattól: sármját felhasználva kellett beépülnie a háború kezdetén az izolációs politikája feladására nem sok hajlandóságot mutató USA felső köreibe. Állítólag mintegy kétszáz esetben sikerült „beférkőznie" a felső tízezerhez tartozó hölgyek bizalmába. Befolyásos hölgykapcsolatai révén tudta meg mindenkinél korábban azt is, hogy Roosevelt elnök összeszűrte a levet a háború elől az USA-ba menekült norvég hercegnővel. Tudatta is a hasznos hírt Churchillel, aki egyik tárgyalásukon ki is játszotta ezt a kártyát Roosevelt előtt.

Pilóta akart lenni, de 180 centinél is magasabb volt, ezért az amerikai légierő csak irodai munkát tudott ajánlani Julia Childnak, aki később íróként, szakácskönyvek és főzős tévéműsorok szerkesztőjeként vált világhírűvé. Magyarul is megjelent műve az Életem Franciaországban. Azonban az irodai munkát nem neki találták ki. Áthelyezték a titkosszolgálathoz, ahol a háború leghevesebb időszakában délkelet-ázsiai titkos amerikai műveletek sorát irányította.

Akik olvasták már John le Carré vagy Frederick Forsyth műveit, nem lepődnek meg, hogy ők is a brit titkosszolgálatnál kezdték pályafutásukat. Carré – valódi neve David John Moore Cornwell – dolgozott az MI5-nak és az MI6-nek egyaránt. 1964-ben kényszerűségből szakított a kémkedés világával, miután Kim Philby, az angol titkosszolgálatba beépült szovjet kém számos társával együtt őt is leleplezte Moszkva előtt. Menekülnie kellett utolsó állomáshelyéről, Hamburgból. Attól kezdve csak írt, mindenki másnál pontosabb képet festve a kémek világáról.

Frederick Forsyth, aki „csak" informátora volt az angol Cégnek, újságíróként járta a világot, s alkalmasint az MI6-et is ellátta információkkal. Nemrég egy interjúban elismerte, hogy könyveit megjelenés előtt bemutatja az MI6-nek, s ha a szolgálat kéri, hajlandó kisebb módosításokra.

Nos, ők azok a kémek, akikről nem olvashatnak a Kémek krémje című könyvben. Sok más, érdekes emberről azonban igen. Róluk később mi is írunk még a Népszabadságban.