– De ami a színészetet illeti, mire számított?
– A Simon Ferenc Bőripari Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolába jártam, és egy barátom barátnője mondta, hogy őt ugyan nem vették föl a Pinceszínházba, de egy srác mondta, hogy a Szkénében is lesz egy felvételi, gyere már el.
Száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Azóta dolgozom itt, tíz évig „csak” színészként,
aztán elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy itthon már nem találok mestert, akitől tanulhatnék. Akkor jött a következő lépcső, megpróbálkoztam egy saját előadással.
– Már nem volt elég a Hamlet és a Lear király?
– Akkortájt már boldog-boldogtalan rendezett a környezetemben. Elkezdett motoszkálni egy majdani előadás víziója, aztán éreztem, hogy lassan ezt érdemes leírni, pályázni vele, vágjunk bele.
– Elképzelhetetlen, hogy a Pintér Béla és Társulata Shakespeare-t és Moliere-t játsszon?
– Nem elképzelhetetlen, de lehet, hogy az nekem nem is menne. Hogy nem véletlenül készítem a saját darabjaimat.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Nem is kérték föl normális…
– Ahaha…
– Úgy értem, nem alternatív társulattól, hogy rendezzen valamit?
– Nemet szoktam mondani, mert ez az én életművem, a művészi ambícióimat,
színházi életemet maximálisan kielégíti a társulat.
Plusz, ha engednék ezeknek a csábításoknak, az az idő, amit egy rendezés elvenne, esetleg a saját darabokhoz hiányozna.
– Melyik a legjobb Pintér Béla-darab?
– Hármat tudok mondani, amelyet kevésbé szeretek, amik nem sikerültek, le is vettük őket. Az összes többit szeretem, máskülönben nem játszanánk őket. A meghívások vagy a kritikák tükrében a Parasztopera és a Titkaink az, ami kiemelkedik a húsz bemutató közül.
– Miért a Parasztopera döntötte ki elsőként a színház falát, miért azt kezdték el más társulatok is játszani?
– Szerintem azért, mert van benne kilenc olyan karakter, ami mindegyik színésznek ügy, mindenkit motivál. Jól eltrafáltuk annak idején. A zene nem gagyi musical, az erdélyi muzsikának megvannak a mélységei, mégsem kell hozzá zenei pallérozottság, hogy az emberek élvezni tudják.
– Amikor írta a darabot, tudta előre, hogy most egy fordított Oidipusz készül, vagy csak menet közben vette észre?
– A forma volt az elsődleges motiváló, az erdélyi népdalokat akartam úgy összerakni, hogy egy opera áriáit képezzék. Aztán nagyon hamar felötlött ez a történet, amit a nagymamámtól hallottam.
– Érdekes, az én nagymamám nem mesélt ilyeneket.
– Nem úgy kell elképzelni, hogy leültünk a tűz mellé, aztán nagymama most regölt valamit. Pintér nagymamáék egy tanyán éltek Szabadszállás és Fülöpháza között, ez a mai napig nagyon elhagyatott vidék. Mikor ezt a történetet mesélte, nyár volt, mentünk ki valami Krisztus-kereszthez, és akkor elmesélte, hogy jött haza a koma, és nem ismerték meg a szülei, aztán éjszaka baltával szétcsapták a fejét. Másnap jöttek a szomszédok, hogy na, boldogok vagytok-e, megjött a fiatok, mire mindketten megzavarodtak. Nagyjából így mesélte a nagymamám.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Színészekre ír, aztán a darab kikerül a társulatból. Nem idegesítő, hogy a darab elkezd önálló életét élni, és már nincs beleszólása az eseményekbe?
– Amikor a kezünkben marad az anyag, minimálisan ugyan, de mindig keresem estéről estére, hogyan lehetne kicsit alakítani, pontosítani. Egy-két szót betoldunk vagy kihúzunk. Ha valaki más állítja színpadra, vannak nehéz pillanataim a nézőtéren, néha úgy érzem, most valamit nagyon elrontottak. De aztán a jó megoldások feledtetik ezeket a perceket.
Jó látni, ahogy a nézőket beszippantja az előadás, az a lassú spirál
hirtelen vinni kezdi a közönséget magával.
– Nem ez a módszer volna a normális? Már hogy színdarabokat azok írnak, akik a társulattal élnek, játszanak, rendeznek, színházi emberek?
– Nem, nem. Bár szerencsésnek tartom ezt a formát. Az én írói kvalitásaimat elég sokan megkérdőjelezték, mondták, hogy író is kellene a társulathoz. Akkor is azt gondoltam, hogy az előadások nagy többsége működik.
Mintha egy zeneszerző délután megírná a partitúrát, és este kipróbálhatja a zenekarral, hogy sikerült-e.
A kortárs darab íróknak többnyire ez nem adatik meg, pedig nagy segítség volna így dolgozni.
– Akkor a színházból viszik majd ki a temetőbe? Nem fog majd az elefántcsonttoronyból darabokat dobálni a világnak?
– Igazából elégedett vagyok azzal, ami most van. Ha így maradna, az nekem rendben volna.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– De nem volna jobb beköltözni a falak közé, véget vetni ennek a romantikus szegénységnek? Ha volna egy Pintér Béla Színház, ahol a darabokat az igazgató-rendező írja, a saját társulata számára, amelyben ő is játszana.
– A dolgok mai állása szerint működne, meg tudnánk tölteni estéről estére, van hozzá repertoárunk is.Ha valaki azt mondaná, hogy rendelkezésünkre bocsátaná mindezt, nem biztos, hogy ellen tudnék állni.
– Kidőlnek közben a harcostársak, egymás után szűnnek meg az alternatív társulatok. Ez mit jelent? Fogy a konkurencia, vagy hogy előbb-utóbb…
– Persze. Előbb-utóbb.
Ez ellen az ember annyit tehet, hogy koncentrál az adott estére, és figyel, hogy hosszú távon a majdani bemutató minél magasabb színvonalú legyen, minél fájdalmasabb, humorosabb, pontosabb.
Talán leszünk annyira bátrak, hogy ha kell, kimondjuk: ez ennyi volt, keressünk valami más formát, amelyben érvényesek lehetünk.
