„Na persze! Roscoe Atest soha se veszik észre. Ő csak ott áll borotválatlanul, szakadt nadrágtartóban. De mégis ő a film. – A mellékszereplők! – Nemeskürty váratlanul felém fordult. – Ők a legfontosabbak a filmben.” Mándy Iván írta ezt a Nemeskürty mozija című novellájában. Ki tudná a lényeget jobban megfogalmazni?!

Nézem a képet A filmművészet útjai című Nemeskürty-könyv címlapján: Marcello Mastroianni és Jeanne Moreau egymásra utalva az Antonioni rendezte Az éjszakából. Igen, a hatvanas években születtek igazi filmek, és lett magyar filmművészet is. Mert volt, aki értett a filmhez: a tudós szemével nézte, ami elkészült, de gyakorlati emberként állt a háttérben, hogy le lehessen gyártani.

Nemeskürty vezette 1963-tól a Budapest Filmstúdiót, nála rendezte Jancsó a Szegénylegényeket, az Így jöttem-et, a Csillagosok, katonákat, Gaál István a Sodrásban-t és a Magasiskolát, Gábor Pál a Tiltott területet, Mészáros Márta az Eltávozott napot és a Napló gyermekeimnek-et, Fárbri Zoltán a 141 perc a Befejezetlen mondatból-t és Az ötödik pecsétet, Gothár a Megáll az időt, Bódy a Nárcisz és Pszychét, Dárday a Jutalomutazást. Meg kellene nézni mindet megint!

Aki ismerte a viszonyokat, tudja, mennyit kellett lavírozni a pártközpont és a művészek világában. Pláne, ha világsikere lett valaminek. Közben pedig Nemeskürty felrobbantotta a történészek világát is. Az Ez történt Mohács után című könyvében föl merte vetni a helyzetet kihasználó és a török helyett egymásnak ugró magyar nemesség felelősségét az országvesztésben. Aztán meg a Rekviem egy hadseregért: újra a felelősség kérdése a doni katasztrófában.

Micsoda tartása volt ennek az embernek, amíg szemben állt az ostobasággal, milyen rendíthetetlen volt! Aztán a rendszerváltással úgy érezhette, eljött az ő ideje. Milyen nehéz lehetett neki, hogy közben kiderült: a ma sem a tehetség szabad kiteljesedésének ideje.

Most is szükség van – volna – azokra a mellékszereplőkre, akik nélkül nincs film, nincs jövő.