A mirabellával két éve próbálkoztam először, amikor rájöttem, hogy ez nem valami franciás egzotikum, hanem abszolút urbánus gyümölcs, ami úton-útfélen érik lévén utcai díszfa. Azóta már a nézésem is kihegyeződött rá, legutóbbi bringakörömben kiszúrtam például a Naphegyen és a sötétedő Deák téren is. De tele van vele a Balaton környéke – vigyázat, mert belül omlósan édes, a héja viszont savanyú! A személyes kedvencemet viszont a munkásőrségnek köszönhetem a Kis-Gellérthegyen, a Somlói út elején. A mai Balassi Intézet volt valaha az országos parancsnokság, alatta meg a Márton Áron Kollégium a tivornyákkal ízesített továbbképzések terepe, talán az elsőgenerációs kádereknek jutott eszébe gyümölcsfákat ültetni a kertbe.
Az út túlsó oldalán pedig ott a kedvenc mirabellafám. Bízva ellenállóképességében talán a Főkert szórta ki ide a járda mellé: a mirabella ugyanis városi fa, azaz korábban azért is ültették ki nagy számban nagyvárosi utcákba, mert jól bírja a gyűrődést.
A lekvár teste – ez volt nálam az első becsípődés. A recept ugyanis azt írta, a mirabella mellé kell némi kajszi is, mert a ringló túl leves és nehezen áll össze a lekvár gerince. A tavalyi első kísérlet nem várt sikert hozott: a végeredmény bár némileg híg, de sokkal pikánsabb és savanykásan karakteresebb lett, mint azt az amúgy családi kedvenc baracktól eddig kaptuk.
A másik, már-már perverz szépsége az egésznek, amikor az ember szüretelni indul az utcákra. Várakozó taxisok figyelték bizalmatlanul, ahogy fára mászok, autók és buszok kerülgették az elgurult mirabelláimat, amikor a Déli rendező pályaudvara mellett egy út menti rézsűnél a magasan beérett gyümölcsöket az ágakról egy fel-feldobott, teli ásványvizes palackkal szüreteltem. Amúgy szapora a szedése, de számítsunk rá, hogy a héjjal és magokkal több, mint a fele elveszik majd.
|
Ahány főzés, annyi lekvár
Reuters |
Van, aki előzőleg felfőzi, hogy könnyebben váljon meg a héjaktól, én passzírozni szeretem együtt a barackkal, puszta kézzel nyomkodni, szuttyogtatni ki a bőréből. Ha kész, rászórom a cukrot (nagyjából a végső bevetésre váró gyümölcshús súlyában, tehát fifti-fifti, bár az idén egyrészt kevesebbel is édesebb lett, másrészt ez már a lekvárfilozófia területe), egy éjszakát állni hagyom, aztán másnap kezdődik a főzés. Aki használ, tegyen hozzá dzsemfixet, meg a citromlevet sem kell sajnálni.
A történet legvégén aztán az is kiderült, hogy a mirabella–sárgabarack kombó kétszer egymás után sosem tud ugyanolyan lenni. Az ideiben talán még éretlenebb volt a barack és édesebb a mirabella, több a fixáló és kevesebb a cukor, mindenesetre kocsonyásan kemény lett, már-már mint a németek legendás hitlerszalonnája. (A hitlerszalonnát ugyan nem személyesen a Führer találta ki, de az tény, hogy mindez a második világháború végén történt.)
Másik neve is szép, ez a ládalekvár: a tömbösített vegyes gyümölcsíz sok gyümölcsöt ugyan nem látott/lát, viszont bírja a sütést is. Ha az ember átlagos péknél vesz buktát, tuti ilyen lekvárt talál benne.
Mirabellás tevékenységemet egyébként egy furcsa nap foglalta keretbe, ami egy pazar gőzfürdőzéssel indult az irgalmas rend Veli Bej törökfürdőjében (Budapest negyedik török kori fürdője felújítva és a népek még alig ismerik), majd egy elromlott és leolvadt hűtő egyre szalonképtelenebb szagfelhőjében végződött. Aztán amíg a lekvár hűlt, moziba mentem, mert megjött végre az a híres svéd regényből készült vígjáték, aminek már a címe is sokatmondó: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt.
