- Miért?
- Többen is azt tanácsolták, italianisták, hogy ne hagyjam a végére a Paradicsomot. Essek túl rajta inkább az elején, ahhoz képest a Purgatórium már mindenképpen könnyebb lesz. És azt hiszem, igazuk van: eseménydús szöveget sokkal egyszerűbb fordítani. A Paradicsomban alig történik valami. Az első és az utolsó epizódot kivéve például, egyáltalán nem látunk emberi arcokat, mindenki csak pulzáló fényként jelenik meg. Én nem nagyon támogatom ezt az elképzelést, de ha Dante így írta meg, hát így írta meg. Bárhogy is: ettől lecsökken a Paradicsom dramaturgiai ereje. Még a Pokolban is történnek dolgok, gúnyos mosolyok, levágott fülek, miegyéb. Amott viszont csak énekelnek - ilyen gyönyörűen, meg olyan gyönyörűen, de mindez nem jön át. Ráadásul, amikor éppen nem énekelnek, akkor sem az emberi élettel vagy az erkölccsel kapcsolatos kérdéseket feszegetik. Hanem például a feltámadáson vitatkoznak. Hosszasan. Akárcsak a mű keletkezési idejében. Hogy most akkor Aquinói Szent Tamásnak van-e igaza, aki szerint az ember in floribus állapotában kerül a mennybe, vagy annak, aki úgy gondolkodott, mint Dante. Az Isteni színjáték szerzője jobb dramaturg volt annál, hogy elfogadja: a Paradicsomban csupa 18-20 éves fiatal szaladgál. Az olyan lenne, mint egy hatalmas ballagás. Úgy döntött inkább, hogy mindenki a halála pillanatának megfelelő állapotban megy a mennybe. Az ember, mikor elkezd ezzel az egésszel foglalkozni, először nem is érti, min vannak ezek úgy fölizgatva...
- Mikor lett kész a Paradicsom?
- Karácsony körül írtam le az utolsó sort. A szaklektorom, Mátyus Norbert, elolvasta, megjegyzéseket is tett, sőt a Magyar Dantisztikai Társaság is megtisztelt azzal, hogy a színe elé idézett. Meg kellett védenem tanaimat előttük.
- Átment a vizsgán?
- Lettek javítások, de átmentem, igen. Jólesett, hogy főpapi áldásukat adták arra, amit csinálok. Hogy mikor leszek kész az egész Színjátékkal, egyelőre nem tudom.
- Nemcsak Dante opus magnumát, de Shakespeare drámáit is újrafordítja. Kivel van jobb barátságban, Dantéval vagy a jó Vilmossal?
 |
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
- Vilmos változatosabb, úgyhogy vele. Dante egyébként is rettenetesen keserű, nagyon konzervatív és nagyon furcsa. Ahogy szidja Firenzét... Az ilyen emberek nemigen szoktak jó műveket írni egyébként. Másfelől viszont azok a jó művek, amelyek feszegetik a már meglévő struktúrákat. Dante, amellett, hogy állandóan visszasírja „a régit", hihetetlenül merészen, pimaszul írta meg az Isteni színjátékot. A legdurvább: ő látja Istent! Jó, nála Isten is csak egy pulzáló fény – de akkor is! Gondoljon csak bele! Az is nagyon meghökkentőnek tűnhetett a korban, hogy nem latinul, hanem olaszul írt. Ilyen addig nem volt.
- A Rómeó és Júlia már kevésbé formabontó talán...
- Lássuk be, nagyon hülyék a fiatalok. A szerző viszont olyan szépen írja meg a szerelmüket, hogy szinte megbocsátjuk, hogy ennyire hülyék. De hát így akkor sem lehet viselkedni, most komolyan! Főleg a Júlia a hibás. Miért nem tudta megmondani a szüleinek, hogy férjhez ment? Kapott volna két pofont és kész. Ráadásul jó házból való fiúhoz ment, különben Lőrinc talán össze sem adta volna őket.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
- Az imént azt mondta, Dante elég pimasz volt. Magára is gyakran mondják ugyanezt, hogy tiszteletlenül nyúl ezekhez a régi szövegekhez. Nem nagyon, illetve nem okvetlenül érdekli, például, a korhűség.
- Szerintem meg az volna furcsa, ha minden nagyon korhű lenne ezekben az újra lefordított szövegekben, vagy a színpadon. Nekem éppen ez a programom: megfűszerezni a fordítást, kicsit piszkálni az olvasót. Úgyhogy örülök, ha azt mondják rám, hogy pimasz vagyok. Ha valaki bedob valahová egy kézigránátot, örömmel tölti el, ha a gránát felrobban, nem? Ugyanakkor fontos szolgálatnak tartom a klasszikusok ápolását. Mosolyog a lelkem, ha azt látom, hogy az én tevékenységemnek köszönhetően többen néznek meg egy Shakespeare-darabot, többen veszik kézbe a szöveget – még akkor is, ha Arany János valamelyik fordítását választják. „A Nádasdy szövege lapos, olvassuk csak el Aranyét!", mondják, és sok esetben tényleg jobban élvezik. Mert végre értik, miről szól. Részben talán éppen a Nádasdy lapos szövege miatt. Egyébként nem csak én próbálom lejjebb csavarni a régebbi, csobogó, nagyon költői vagy éppen simán csak őrületesen felerősített hangerejű színmű- és regényfordítások görögtűzkapcsolóját. Mások mellett ezt csinálja Várady Szabolcs és Márton László is.
- Hogyan teszteli a fordításait, mielőtt élesbe fordul egy-egy produkció?
- Látja a rendező, a dramaturg, én is megmutatom néhány jó barátomnak, angolosoknak is, meg olyanoknak, akik egyszerűen csak jó szerkesztők. Van egy vak tanítványom, most már doktorandusz – ha mondhatom így: rendkívül jó szeme van. Egy gép fölolvassa neki a képernyőn látható szöveget, ő pedig azonnal és kérlelhetetlenül észreveszi a metrumot, illetve a metrumbéli hiányosságokat.
- Pedig a gép valószínűleg nem a hangsúlyozás mestere.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
- Igen, ezt én is mondtam neki, amire visszakérdezett: „Miért, maguk meg a betűket látják – azok hogyan hangsúlyoznak?"
- Van ideje a saját verseire?
- Kevés. Fájdalmas pont ez. Persze, próbálok minél több szép dolgot csinálni így is, de nehezíti az ügyet, hogy nagyrészt verses szövegeket fordítok. Rovom a sorokat százával, közben pedig valószínűleg szépen kiürül az a tartály a fejemben, ahol amúgy a verssorok vannak, lennének. Nemrég fejeztem be egy komoly tanulmányt Arany Hamlet-fordításának metrikájáról, akkor meg az ő sorait néztem állandóan.
- Tudható: markáns véleménye van a nyelvápolásról, nyelvgondozásról. Tavasszal elindult a Magyar Nyelvstratégiai Intézet. Mit szólt hozzá?
- Van egy alapvető furcsaság ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem is csak az, hogy az új intézet felett a miniszterelnök gyakorol felügyeletet, bár ez szerintem indulásból alkotmányellenes, hiszen még a mostani alaptörvény is rögzíti a tudományos kutatás szabadságát. Hanem: hogy egyáltalán létezik. Jó, hát ártani biztosan nem fog, nyilván sok érdekes dolog történik majd ott - de minek? Amire kell, arra szerintem ott van a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.
- A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia kvázi ellenpontjaként helyzetbe hozott Magyar Művészeti Akadémia jutott eszembe.
- Kicsit olyan ez, mint Belgiumban, bár, ott még lehet mondani, hogy vannak a flamandok, meg vannak a vallonok. Itt még csak ez sem játszik. Ráadásul még ők, a „belgák" is hajlandók, legalábbis képesek egymással beszélni. Igaz, hogy többnyire angolul...
- Hogy érzi magát ebben a magyar Belgiumban?
- Kérem szépen, én kisigényű ember vagyok, jól érzem magam. Az is lehet, hogy azért nem születnek mostanában új verseim, mert túl jól érzem magam? Ezt abból gondolom, hogy volt már, amikor nem éreztem jól magam, akkor szép versek születtek... Szeretem az embereket, szeretem figyelni, hogyan működnek. Nemcsak a szépet, de a csúnyát is szeretem – hát az is érdekes! Egy igazi biológus a büdös állatokat is nagy érdeklődéssel figyeli, nem? Nem biztos, hogy közel megy hozzájuk, de figyeli őket. Most mit csináljak? Engem is mindenki érdekel. Bár meg kell mondjam magának, elég nagyot csalódtam.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
- Kiben? Miben?
- A magyarokban. Azt hittem, tökösebbek. Hogy nagyobb a pofájuk. Azt hittem, hogy kurucabbak - de nem. Labanc az egész banda, láthatóan.
- Kifejti?
- Nézze meg, mi történt 1867-ben: a magyarok elkezdtek kezet csókolni Ferenc Jóskának. Alig húsz évvel a forradalom után. Kossuth még élt. Mondok mást. Kései gyerek vagyok, az apám már felnőtt volt a harmincas években, később pedig sokat mesélt a korszakról. Elég sok hasonlóságot látok a múlt és a jelen között. Nagyon remélem, hogy nem fordulhat még egyszer elő az, aminek az a korszak volt az előszobája. Most úgy látom, talán igazam lesz, megúszhatjuk. Talán jó jel, hogy egyelőre le lehet írni nyomtatásban, hogy a miniszterelnök téved. Érti? Nem érti. Maga még túl fiatal. Azt például soha nem lehetett leírni, hogy Kádár János téved. Ezt az alanyt és ezt az állítmányt nem lehetett egymás mellé tenni. Hogy ma ez nem így van, már bocsánatot kérek, nekem öröm. Néha viszont Pangloss mester jut eszembe saját magamról: lehet, hogy van bennem valami ostobán optimista?
