– Amúgy szeret szinkronizálni?
– Nem túlzottan. Túl sokat kell állni egy mikrofon mögött, szétmegy a torkod, és rengeteg időt felemészt. A szinkronnal kapcsolatosan amúgy is skizofrén helyzetben vagyok.
Egyrészt fontos, hogy felirattal menjenek a filmek, mert tény: Romániában, Horvátországban vagy Szerbiában, ahol csak elvétve szinkronizálnak, sokkal jobban beszélik az idegen nyelveket. Mindeközben azt is fontos leszögezni, hogy a magyar szinkronművészet világszínvonalú.
Vannak olyan szinkronalakítások, melyek jobbak, mint az eredeti hang.
– A Színművészetin mit tanult a filmes színjátszásról?
– Szinte semmit. Egyetlen, egyhetes kurzusunk volt Szabó Istvánnal, ahol Csehov Három nővérét vette fel kamerával. Szóval ez sem volt igazi filmes oktatás. Bár amit az első órán elmondott, az a mai napig bennem van. Definiálta azt a csodát, hogy mi történik akkor, amikor egy arc feltűnik a vásznon, megnyílik neked, és akár egyetlen tekintetben látod a változásokat, hogy nézőként le tudod olvasni, mire gondol. Ezen felül a filmes színjátszást gyakorlatban sajátítottam el. S még mindig tanulom.
– Tegyük fel, ha Magyarországon meg lehetne élni filmszínészként, el tudta volna engedni a színházat?
– Nem hiszem. Mondom ezt annak tudatában, hogy ha holnap abbahagynám a szakmát, valószínűleg a filmszerepeim miatt maradnék valamiért emlékezetesebb. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznám, hogy a színház ma sokkal kevesebb figyelmet kap, mint a film.
– Az Aglajával Monte Carlóban lett a legjobb színésznő, de korábban megkapta a filmkritikusok elismerését is. Az a film túlélt egy teljes struktúra- és rendszerváltást: még az MMK időszakban finanszírozták, szerepelt a fapados szemlén, majd indult a Golden Globe-ért a filmalap támogatásával. Színészként hogy élte meg a változásokat?
– Nagyon nehéz sorsa volt az Aglajának. Igazi pech, hogy volt egy bemutatónk a fapados szemlén, melyről tulajdonképpen nem tudtuk eldönteni, hogy ez hivatalos premier volt, vagy egy klubdélután a szakmának. Ezután jött a filmkritikusok díja, melynek a kiosztója egyfajta tiltakozásként, egy zsíros kenyeres összejövetel formájában zajlott le, a díj pedig egy üres filmdoboz volt. Majd jött a Monte Carló-i díj, és
sokan akkor kezdtek érdeklődni a film után, mikor már lekerült a hazai mozik műsoráról.
Ez több mint jelzésértékű volt, és közvetítette azt a zavart, amelyben akkor voltunk. Színészként nem láttam bele a múltbéli esetekbe, de az biztos: az új rendszerben sokkal több szerződést kell aláírnom, és ez egyfajta garancia arra, hogy a stáb például ki lesz fizetve. Az Utolér című nagyjátékfilmem, Dyga Zsombor rendezése például a mai napig dobozban van. Ez ma már nem fordulhatna elő. Egyébiránt az, hogy forgatókönyveket fejlesztenek, egyáltalán nem rossz ötlet. Persze, ha nem olyan filmről van szó, melyben improvizálni kell. Pálfi György Hukkléjának nem is volt forgatókönyve, és egyáltalán nem lett rossz a végeredmény.
– Ha már említette az Utolér című filmet: azon túl, hogy sosem került a nézők elé, jó kis thriller volt, ráadásul ebben angolul kellett játszania.
– Nagy veszteség, hogy egy filmszemlés vetítésnél többször nem lehetett látni. Sokkal rosszabb filmek vannak ma moziban, mint az Utolér. Számos erős pillanata még mindig előttem van. Az, hogy angolul kellett játszani, utólag hülyeségnek tűnik: a producer azt gondolta, hogy a világon mindenhova el fogja majd adni. Még Magyarországra sem sikerült. Színészi szempontból ugyanakkor izgalmas volt, mert azt éreztem: egészen másképp „működtem” a szerepben, mint ha magyarul kellett volna a dialógusokat felmondani.
– Korábban volt a Berlinálén a Shooting Stars programban: nem gondolt arra, hogy külföldön...
– Nem, van ott bőven elég színész. Soha nem volt bennem az a vágy, hogy kitelepüljek, és új karriert kezdjek életem közepén egy másik országban.
A világsztárok amúgy is Budapestre járnak.
Tavaly például együtt játszottam a Houdini című sorozatban Adrian Brodyval. Egyszóval, ez is megvolt, és itt most tennék egy pontot...
– Visszatérve a Futóbolondokhoz: Fekete Ibolya filmje az erős és karakán nők története. Otthon érezte magát ebben a közegben?
– Sok erős nő van a családomban, főleg apai nagymamám, de az édesanyám sem semmi. Ugyanakkor némileg vitatkoznék a felvetéssel: én legalább annyira erősnek és ikonikusnak érzem az apafigurát, mint a nőket, Gáspár Tibor pedig csodálatos a szerepben. Inkább családi filmnek érzem a Futóbolondokat. Három ember, egy mikrokörnyezet túléli a rettenetes XX. századot, mindenféle kompromisszumok megkötése nélkül. A személyesség áll benne kontrasztban a világgal és a történelemmel. Noha
amikor olvastam a forgatókönyvet, kicsit idegenkedtem attól, hogy sok archív felvétel lesz a filmben, de pont ezektől lett igazán hiteles és hátborzongató az egész. Például, ahogy Budapest kinézett a világháború végén...
Az, hogy Ibolya belemontírozott minket ezekbe a felvételekbe, még erősebbé tette a történeten belüli dramaturgiai kontrasztot.
– Egy „keveset” élt a XX. században. Érzett valaha nosztalgiát a forgatás során?
– Egyetlen alkalommal éreztem igazán személyes kötődést: amikor a hetvenes években az apa meghal. Az, hogy ez egyfajta nosztalgia volt vagy egy ihletett színészi állapot, nem tudom. A forgatókönyv szerint ott tartottunk, hogy az anya készíti apának az utolsó madártejet, és potyognak a könnyei. Megláttam azt a konyhaszettet, a szódásszifont, a habverőt, a lila műanyag edényt, a pöttyös lábost, minden egyes elem ismerős volt. Nem kellett semmit sem csinálnom, hogy folyjanak a könnyeim, mert láttam a gyerekkoromat, amit megépített egy vadidegen berendező csapat.
– Az Aranyélet című HBO-sorozat viszont a jelenről szól, egészen pontosan arról, hogy mutyiországban élünk.
– Így van. Már annyi mutyizáson túl van ez az ország és a társadalom, hogy szinte megszámolhatatlan az azonossági pontok száma a mindennapi életünk és az Aranyélet szereplői között.
Például, amikor egy egyik jelenetben a Bazilikánál a sétálóutca közepén megáll egy Porsche, kirakja a rokkantkártyát, akkor nagyon sok ember fogja ugyanazt gondolni.
Pláne, amikor kiderül, szlovák rendszáma van az autónak. A mutyinak már jelképrendszere van a társadalmunkban. Ez tragikus. Mi meg most megpróbálunk tükröt tartani.
– Az Aranyélet is egyfajta családregény. Ennek a forgatása során is „beugrott” valami? A pilot részben van egy mondata, mely ide rímel: „Akkor úgy kellett élni, most így lehet”.
– Ezt Janka mondja, nem én. De pont ez az idézet az, mely a figura hitességét megadja: akkor úgy kellett élni, most így lehet. Janka egy igazi lady Macbeth karakter, a legnehezebb pillanatokban ő kaparja ki a családot a zűrből, csupa ösztön, kiszámíthatatlanság, nyugtalanság.
– Ekkora „genyót” még soha nem játszott. Ez egyfajta jutalomjáték, nem?
– Nem mindenki gondolja ezt így, számos kolléga nem vállal negatív szerepet, mert attól tart, hogy azonosítják majd vele.
Mindazonáltal a legboldogabb ember szerintem a kisfiam volt, nagyot nőttem a szemében, hogy igazi főgonoszt alakíthatok.
Meg, persze, közhely, de az is igaz: sokkal izgalmasabb a sötét oldal. Színészként nekem az volt a feladatom, hogy megtaláljam azokat a pontokat, melyek mentén a néző meg is meg tudja érteni a karaktert: nem egy szörnyeteget akartam megformálni. A sok hazugság és álca mögött ott van például az elfáradt párkapcsolat, a széteső család magánya. A teljesen kiüresedett, értékvesztett életet hogyan lehet megtölteni igazságokkal – ez lebegett előttem, amikor felépítettem magamban a karaktert.
– Nézett korábban olyan sorozatokat, melyben szerepelt hasonló karakter? Például a Maffiózókat vagy a Dallast? Néha olyan érzésem volt, hogy közös nevezőre hozta Carmela Sopranót és Jockey Ewingot.
– Egy Jacky Ewing? (Nevet.) A Maffiózókban a férj, Tony Soprano az igazi gazember, Carmela sok szempontból áldozat. Az, hogy szóba került Jockey, hát nagyon vicces! Azt hiszem, nem maradt más hátra, mint hogy szép lassan elkezdjek kalapokat hordani...
