Két darab a múlt század középső harmadából. Az egyik a nyugati, történetesen amerikai értelmiség kiábrándultságáról, a másik a keletiek (egy értelmiségi és egy munkás) Nyugatra meneküléséről szól, talán éppen Amerikába. Mostani pesti bemutatójuk nyilván véletlenül került egymás mellé. Semmi közük egymáshoz, talán csak az avíttságuk.

Magyarországi fölbukkanásuk idején mindkettőnek volt némi politikai felhangja. Az emigráció – nálunk akkor inkább disszidálásnak hívták – még érzékeny pontnak számított. Ráadásul Mrozek értelmiségi figurája elvi-politikai okokból távozott. De a munkás, a megélhetési disszidens sem mutat igazán jól a rendszer cégéreként. A szerző mégis megtalálta az elvontságnak azt a fokát, amellyel a három „t” közül kiérdemelte a másodikat, a tűrést. Szinte semmit sem mond ki, de mindent világossá tesz. Ez írói bravúr. Színpadi megjelenítése pedig színészi bravúr lehet. De elég ok-e ez a darab mostani eljátszására?

A Stúdió K-ban Mucsi Zoltán rendezésében Géczi Zoltán és Molnár Gusztáv színvonalas játéka sem győz meg erről. Politikai sugallat nélkül kicsit öncélú drámázásnak érzem a két férfi szópárbaját.

Csaknem olyasminek, mint a Nem félünk a farkastól házaspárjának folyamatos kötözködését. Nagy különbség persze, hogy ez utóbbi sok éve folyó egyezményes játék közöttük. A kiüresedett élet kitöltése, egyszerűbben szólva unaloműzés. Ennek is fontos eleme a bravúr. Bravúrosan eszeli ki az író azokat a kunsztokat, amelyekkel a házaspár bravúrosan produkálja magát, amelyekkel elképeszti és egyúttal átejti vendégeit. A kiinduló helyzet is mindinkább elveszti jelentőségét. Amint kiderül, hogy minden kimondott szó vágás vagy ütés egy párbajban, már alig van jelentősége annak, hogy a rektor nagypofájú lánya leckézteti a kevéssé ambiciózus férfit, vagy az hánytorgatja föl az asszony alkoholizmusát meg túlzott érdeklődését az izmos fiatal férfitestek iránt. És hasonló mértékben vehetjük komolyan a szöveg társadalomkritikai élét is. A ki tud nagyobbat, megdöbbentőbbet, felháborítóbbat mondani versenyben hangzanak el a leleplező mondatok.

Básti Juli és Rudolf Péter eszményi kettőse Fotó: Horváth Judit

Hogy mit mennyire kell komolyan vennünk, azt az írói szöveg is az előadásra hagyja. Rendezői-színészi kérdés, hogy mennyi a tréfa és mennyi a komoly, és még inkább, hogy meddig mennek el a végletekben. E tekintetben a Centrál Színházban, Puskás Tamás rendezésében a Básti Juli–Rudolf Péter kettős eszményinek mondható. Alapállásban a Karinthy-féle oiha–bullok viszonyra emlékeztetnek. A csata folyamán aztán változnak az erőviszonyok. Vagy inkább váltakoznak. Mint ahogyan a jellemek is alakulnak, árnyalódnak.

A közöttük lavírozó, a játékba ellenkezve-vonakodva be-beszálló vendéget Schmied Zoltán jó arányérzékkel mutatja csaknem alkalmas játszótársnak. Igyekszik is, tiltakozik is, tetszik is neki meg utálkozik is. Néha fölveszi a fordulatszámot, máskor kiesik a többoldalú adok-kapokból. Ágoston Katalin a kedves, butuska, testben-lélekben törékeny feleség portréjával teszi teljessé a kvartettet.

Az utolsó percig egy játékossággal szórakoztató darab színvonalas előadását látjuk. Akkor azonban Básti Juli a kitalált gyermek elvesztése miatt elsírja magát. Mély, igaz színészettel. Egy pillanatra megszűnik minden kétértelműség, minden játék. Kicsit visszamenőleg is.

Az átejtés egyébként a nézőkre is kiterjed, egy idő után látnunk kell, hogy nem kell mindent komolyan vennünk, de sohasem tudhatjuk, hogy mennyit.

Slawomir Mrozek: Emigránsok
Stúdió K Színház

Edward Albee: Nem félünk a farkastól
Centrál Színház