Lemmy Kilmister aztán igazán elvetemült volt. Nem nagyon hiszem, hogy sok tudatmódosítás nélküli pillanata lett volna az elmúlt ötven vagy hatvan évben, ivott, narkózott, csajozott. Mondjuk, hogy ez volna a rock and roll életforma, és mondjuk ebbe szokás belehalni harminc alatt: legalább nem kell elhülyült, rázkódó fejű vénemberként tántorogni odaátra.
De mi van, ha mégis? Mi van, ha az a választási lehetőség, hogy vagy ifjan és lázadón, vagy rock-múmiaként, őszen, gazdagon, köztiszteletben? Erre kínál megoldást ez a Lemmy-féle harmadik út. Öregnek lenni lehet, de attól még nem kell selyemingben pattogni, mint valami Mick Jagger. Kicsit meg kell dolgozni ezért, használni a hajfestéket, reménykedni, hogy nem mondják föl a hajhagymák a szolgálatot. És ragaszkodni kell az alkoholhoz. Lemmy bácsi igazán meghatóan ragaszkodott hozzá, amikor a szívproblémái és a cukorbetegsége miatt életmódváltozást írtak elő számára, akkor a whiskey-kóláról áttért a vodka-narancslére. Le a kalappal. Mert úgyis leesik – mondaná Rejtő Jenő.
|
| Fotó: Fabian Bimmer / Reuters |
Az ember kicsit fejet csóvál, kicsit röhög a rémtetteken, röhög a művészetén, 23 album, és mindegyiken körülbelül ugyanazt a számot játsszák, a mikrofont jó magasra helyezik, hogy felszegett fejjel kelljen énekelni bele, úgy valahogy könnyebb hörögni. A nyakban vaskereszt, de ez nem elvi állásfoglalás, csak esztétikai. Dögösebb az ember, ha ilyesmi lóg rajta. A zenekar közben azt mondja a rajongóknak, hogy mindenki igyon egyet Lemmy emlékére. De inkább kettőt. Még inkább hármat.
